A zsidó elemi népiskola története - Tóthné Unghy Ilona
1. „Menekülés a sors elől” [1]
„Krisztus születése idején az egész Földön kereken három és fél millió zsidó élt. Közülük csupán félmilliónyian éltek Palesztinában, a többi hárommillió lakhelye a Római Birodalom és Mezopotámia volt. A zsidók a római csapatokkal együtt eljutottak a Birodalom határain épült távoli erődítésekbe is …”, [2] így a Duna mentére is.
A zsidók szétszóródtak Európa minden államába. Kezdetben jó kapcsolat alakult ki közöttük és a helyi lakosok között, még ha „ …eleinte idegen testként ékelődtek is be az ott lakó nép társadalmi életébe.” [3] Ha nem bántották őket, beilleszkedtek a környezetükbe. „A zsidóság vándorútján sokfelé járt, az otthontadó népek szelleméből sok mindent magára vett, mint ruhájára a bejárt föld porát.” [4] A békés együttélést azonban megszakították az időről időre fellángoló üldöztetések és elűzések. Pedig a keresztényeknek szükségük volt a zsidóságra, mert az ő közvetítésükkel kölcsönöztek egymásnak magas kamatra pénzt, s így az uzsora bűne nem az ő fejükre szállt, hanem az izraelitákéra. Ezen kívül olyan feladatokat bíztak rájuk, aminek elvégzése kényelmetlen, népszerűtlen volt, mint például az adók beszedése. A lakosság így nem az adókivető fejedelmet, földesurat gyűlölte, hanem az adóbehajtó zsidót. Ezt a gyűlöletet erősítette még az a teológiai álláspont is, hogy a zsidóság felelős Jézus Krisztus haláláért.
Az időközben meggazdagodott zsidók kényelmetlenné váltak az uralkodók számára, ezért egyszerűen elűzték őket országukból. Kiutasításukra nem volt szükség külön törvényre, elég volt, ha megvádolták őket akár boszorkánysággal, akár fertőző betegségek terjesztésével. (A zsúfolt gettók miatt egyébként tényleg jobban terjedtek a járványok.) A keresztes hadjáratok korában lángolt fel új erővel a zsidóüldözés, amikor is tűzhalállal fenyegették meg azokat, akik nem térnek át a keresztény hitre. „Szegényes az emberi szókincs, hogy leírja mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket a zsidóknak (az ugyancsak zsidó) Krisztus nevében el kellett szenvedniűk.” [5]
Kiűzetésük hiányát mindig megérezte az adott ország kereskedelme, gazdasága. Ilyenkor újra megengedték a letelepedésüket természetesen pénzért. „A zsidóknak mindenért fizetniük kellett, ha azt akarták, hogy nyugalomban élhessenek ...” [6] A Habsburg Birodalomban Mária Terézia 1749-ben vezetett be számukra központi adót „türelmi adó” néven, amelynek fizetéséért az összes zsidó közösen felelt.
2. „Nehéz zsidónak lenni” [7]
A magyarországi zsidókat először a X. század második felétől említik, mint a kereskedelemmel és kézművességgel foglalkozó népet.
Szent László idejében az 1092-es szabolcsi zsinat „…a zsidóktól keresztény feleségük és szolgáik elvételét írta elő.” [8] Könyves Kálmán törvényei ugyan jelzik, hogy a zsidók beilleszkedése megtörtént Magyarországon, emellett elismerte a zsidó vallás gyakorlását, sőt a zsidók törvénye szerinti eskü bizonyító erejét is, de lakóhelyüket csak a püspöki székhelyekre korlátozták. Ugyanakkor 1114-ben az esztergomi zsinat kizárta őket a földművelésből. Az 1222-es Aranybulla 24. cikkelye eltiltotta őket a közhivatalok viselésétől.
IV. Béla azonban a tatárjárást követő újjáépítés során a zsidók segítségét is igénybe vette. Cserében „…1251-ben kiváltságlevéllel ruházta fel a hazai zsidóságot, amelyben közvetlen királyi védelem alá helyezte őket, s szabad kereskedelmi jogot biztosított számukra az ország területén.” [9] (Kikeresztelkedésük esetén -személyi jogon- betagolódhattak a rendi társadalomba, akár a földbirtokos arisztokrácia soraiba, vagy az uralkodó udvartartásába is.) Az első zsidó gyülekezetek Esztergomban, Székesfehérvárott, Pozsonyban és Nagyszombaton alakultak.
Nagy Lajos király rendszeresítette a zsidó adót, sőt rendkívüli adót is bevezetett. Az izraeliták átkeresztelésére törekedett, s miután azok nem engedelmeskedtek, kiűzte őket az országból. 1349-ben már meg is történt az első részleges kiűzésük, 1360-ban pedig az általános kitiltásuk, de 1364-ben szigorú feltételek mellett visszatérhettek. Élükön a zsidó bíró állt, akinek feladata volt többek között a vagyoni helyzetük nyilvántartása is. Ez fennmaradt Mátyás király uralkodásáig. „Verbőczy István Hármas Könyve nemcsak a jobbágyellenes rendszabályokat foglalta magába, hanem az összes addigi zsidóellenes intézkedést is.” [10] Vagyis Magyarországon sem volt jobb helyzetük, mint bárhol másutt Európában.
A török uralom alatt elnéptelenedett Magyarország nagy vonzerőt gyakorolt a környező területek zsidóságára, annak ellenére, hogy a török csapatok 1526-ban elhurcolták Buda zsidó lakosságát. A hódoltsági területen berendezkedő törökök ugyanis nem gördítettek akadályt a zsidó kereskedők működése elé. Nagyobb arányú bevándorlásuk a 17. sz. végén, az ország általános benépesítésével párhuzamosan kezdődött. A bevándorlók három irányból érkeztek:
· 1670 után az osztrák területekről, miután I. Lipót Bécsből és Alsó-Ausztriából elűzte a zsidó lakosságot;
· Cseh- és morva területről, ahonnan 1726 után távoztak, miután VI. Károly a zsidó családokban egyetlen férfi nősülését engedélyezte,
· Lengyelországból, annak 1772-es felosztása után.
Az 1735-38-ban készült első részleges zsidóösszeírás szerint Magyarország területén megközelítően 18 ezer zsidó élt. Társadalmi helyzetük periferiális volt. „ A zsidó iparosok és kereskedők nem léphettek be a feudális céhekbe, s nem részesülhettek a keresztény városi polgárság kiváltságaiban … el voltak tiltva a földtulajdon különböző formáitól. A letelepedés, az iparűzés és kereskedés jogát meg kellett vásárolniuk véduraiktól, jogaik azonban semmilyen közjogi biztosítékot nem élveztek.” [11]
Az összeírásokból kiderül:
· A zsidók többsége házaló kereskedelemből élt: faluról falura járt, kendőt, harisnyát árult, és felvásárolta a falvakból a tollat, rongyot, ócskavasat.
· A jobb helyzetűek boltot nyitottak.
· A gazdagabbak távolsági kereskedelmet folytattak, ők voltak a nagybirtokosok hitelezői.
· Egy kisebb csoport kézművességből élt: szabó, üveges, ötvös volt.
Dr. Kiss István krónikája alapján ”…a török hódoltság alatt zsidó nem telepedhetett meg közöttünk, inkább a nagyobb városokba húzódtak, mert itt a szerb és görög kereskedők lefoglalták előlük a működési területet. Az 1715-i adókötelesek összeírásakor vármegyénkben csak néhány rác kereskedőt találunk, de az 1735-38. évben Tolna vármegyében már 42 zsidót írtak össze.” [12]
1770-ig (főként a német telepesek kívánságára) nem tűrték meg, hogy a betelepülő izraeliták saját vallásukat gyakorolják: vagy meggátolták a letelepedésüket, vagy azonnal átkereszteltették őket katolikus vallásúra.
Zsidó lakossága Simontornyának 1735-től volt, de a földesúr, Styrum Károly vallásuk elhagyására kötelezte őket. Erről a római katolikus anyakönyv beírásai tanúskodnak, ahol rendszerint maga a földesúr és neje vállalta a keresztszülői szerepet. Dr. Kiss István így ír erről: „Az 1758. év március 26-án megkereszteltetett egy héber férfiú 40 éves; keresztapja, Nedecki Mihály után Mihály nevet kap. 1759. jan. 20-án héber férfi Jakab nevű, 20 éves, kereszteltetik Styrum Károly és neje; 1760. nov. 1. Héber István, keresztszülői Rajtpaher István és neje; 1776. jan. 1. Héber József Nyitráról jött keresztelteti Styrum Károly és neje; 1771. márc. 8. Antalnak kereszteltetett egy 40 éves zsidót Friedler Antal és neje; 1775. ápr. 7-én Taubner Anna Mária 19 éves zsidó asszonyt keresztelteti Styrum Károly és neje; 1775-ben egy József nevű ifjút ugyanazok kereszteltetnek; végül 1795-ben Stern Magdát, a szombathelyi rabbinusnak Jakabnak 35 éves leányát keresztelteti Styrum Károly és neje.” [13] Mindezekhez még találtam én is adatokat a római katolikus egyház 1750-1780 keresztelési anyakönyvében. Ezek alapján 1771. szeptember 19-én „Antonius Gottlieb” és „Barbara Statim” gyermekét keresztelték „Antonius” névre. A keresztszülők voltak: „Antonius Heim, Elisabeth Bernárt”.[14] 1772. március 24-én „Gottlieb Kricski” és „Dorothea Stopkin” Joanes nevű gyermekét keresztelték meg római katolikus rítus szerint.[15] 1775. április 15-i bejegyzésként találtam meg a fent említett Taubner Anna Mária esetét. „Baptizata est Juvenis Vidua Judea circitek 19 annorum sinposito ej nomine er cognonsine Anna Maria Teüberin Levantibus Illssuco Duo Comite Caroto Styrum et consorte ejus Anna Maria Administrante Baptismi Sacramentum MVP.” [16]
1770-ben egy pálinkafőző zsidó vállalkozó már megtarthatta vallását, másodikként pedig a Morvaországból származó Fried Salamon tímár mester kapott engedményt, sőt őt maga a gróf hívta és telepítette le Simontornyán, mert szüksége volt arra, hogy az uradalom elhullott állatainak bőrét valaki kikészítse.
Nagyon érdekes 1787-ből az a kimutatás, mely megörökítette a Simontornyán lakó zsidók eredeti és (II. József császár rendelete nyomán) megváltoztatott ún. „felvállalt” nevét. Így lett Ábrahám Jakabból Sváb Ádám, felesége Gelle Davidból Sváb Éva, gyermekeikből Kajem Jakabból Sváb Joachim és David Jakabból Sváb Jakab. A „Tabella” [17] 1787. szeptember 23-án került megfogalmazásra és kifüggesztésre Simontornya mezővárosában Farkas József bíró által. A következő évi adólistán Sváb Ádám neve Adamus Schvab” [18] írásmóddal szerepel, s természetesen társai is az újonnan felvállalt nevükkel.
3. A zsidó gyermekek tanítása
A gyermekek oktatását már egészen kis korban megkezdték a szülői házban, ahol az apa foglalkozott a fiúgyermekekkel. A tanítás kifejezetten vallási alapokra épült. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a hitéletben való jártasság, mint a hétköznapi dolgok ismerete: az írás, olvasás és számolás tudása.
A gyermekek oktatását már egészen kis korban megkezdték a szülői házban, ahol az apa foglalkozott a fiúgyermekekkel. A tanítás kifejezetten vallási alapokra épült. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a hitéletben való jártasság, mint a hétköznapi dolgok ismerete: az írás, olvasás és számolás tudása.
A vallási ünnepek jelentősége és megülése, a közös történelmi emlékezet kialakulása természetes folyamat volt és maradt a zsidó családokban. Ennek lényege az az érzés, ahogyan azonosulnak őseik üldöztetésével. Úgy érzik át, például az egyiptomi fogságból való szabadulást, mintha személy szerint velük történt volna meg.
Legfontosabb ünnepeik jelentették (és jelentik) identitástudatuk megőrzését.
· Zsidó újév szeptember-október hónap 1-2 napjára esik, amikor is a világ teremtésének napjára emlékeznek. Az ünnep este kezdődik, másnap a folyóhoz, vízhez mennek „eldobni vétkeiket”. [19] (A zsidó időszámítás szerint a 2002. év az 5763. zsidó évnek felel meg.)
· Az újév utáni 10. nap, az Engesztelő nap a zsidóság legszigorúbb ünnepe, mely 25 órás böjtöt ír elő, és „csillagtól csillagig egész nap imádkozni kell” [20]
· Az első zarándok ünnep – Sátoros ünnep, melyben arra emlékeznek, hogy a zsidóknak 40 éven át sátorban kellett lakniuk. A 7 napos sátoros ünnep utáni 8-9. napon tilos a munka. A 9. nap a Tóra örömünnepe, mert ekkor fejezik be Mózes öt könyvének, a Tórának az olvasását, melyet egész éven át szombatonként olvastak, s e nap után rögtön el is kezdik az első könyv első fejezetét.
· A második zarándok ünnep – a Peszách, a szabadság ünnepe. Ekkor az egyiptomi kivonulásra emlékeznek 8 napon át, s kenyér helyett pászkát fogyasztanak a vándorlás emlékére. Ennek legfontosabb eseménye a Széder, mely olyan ünnepi vacsora, ahol szigorú rendben folyik az étkezés. A családfő ekkor beszéli el a zsidóság egyiptomi rabságát és kivonulását. A széder tál közepére tormát helyeznek, hogy az is emlékeztesse őket őseik keserű sorsára.
· A harmadik zarándok ünnep – a Hetek ünnepe, melyet Peszách 2. napjától számítanak, s 7x7 napot jelent. Az 50. nap a munkaszüneti nap, s az aratás ünnepe. Ugyanakkor ez a Kinyilatkoztatás ünnepe is, amikor Mózes átvette a Tízparancsolatot, a Tóra szimbólumát. Ekkor tejes ételeket esznek, mert ahogyan a kisgyermeknek kell a tej, a zsidóságnak tejként kell a Tóra.
Ezekből az ünnepekből is látható, hogy az a zsidó, aki feladta vallását, feladta a vallási ünnephez kötődő közös történelmi emlékezést is. Nem véletlen tehát, hogy oly sokan ragaszkodtak hitükhöz. Talán ez világítja meg leginkább, hogy a zsidóság nemcsak vallás, hanem annál jóval több.
A tehetősebb családok fiaikat már 7-8 éves koruktól a többnyire távoli jesivákba, a Talmud iskolákba küldték. A Talmud a Szentírás törvényeit magyarázza, mely évszázadok tanítását foglalja össze héber nyelven. A Talmud tanítására létrehozott jesivák így a zsidó vallás legfontosabb fenntartói, továbbadói voltak. A tanulók többsége tanulmányaik befejezése után saját hitközségükben vezető szerepet töltöttek be. A kiváló eredményt elérők rabbi oklevelet kaptak, s nem egy közülük saját jesivát alapított.
A zsidó gyermekek államilag vezérelt iskoláztatásáról
A zsidósághoz való uralkodói viszonyulás tekintetében II. József nyitott új fejezetet, aki a zsidóságot a birodalom népei közé próbálta beilleszteni. (Mekkora különbéget mutatott anyjával, Mária Teréziával szemben, aki betegesen gyűlölte a zsidókat.)
A zsidósághoz való uralkodói viszonyulás tekintetében II. József nyitott új fejezetet, aki a zsidóságot a birodalom népei közé próbálta beilleszteni. (Mekkora különbéget mutatott anyjával, Mária Teréziával szemben, aki betegesen gyűlölte a zsidókat.)
Intézkedései a foglalkozási korlátok csökkentésével és az oktatási reform segítségével a zsidóság átnevelését és a keresztény társadalomba való beolvasztását kívánták megvalósítani. II. József a birodalom zsidóságát nyelvi, kulturális és életmódbeli átalakulásra is ösztönözte. Hitt a nevelés formáló és átalakító erejében, ezért rendeleteiben nyomatékosan foglalkozott azzal, hogyan lehetne az oktatás révén a zsidóság társadalmi, kulturális elkülönülését felszámolni. Ennek érdekében állami felügyelet alatt működő nyilvános iskolahálózat megteremtésére tett kísérletet. Az új iskolákban megkövetelte a német és egyéb birodalmi nyelvek oktatását, és más hasznos ismeretek tanítását is. A héber és a jiddis nyelvhasználat visszaszorítása érdekében a zsidók hivatalos iratainak és szerződéseinek nyelveként az állami nyelveket jelölte meg. A nyilvános iskolák látogatását azzal próbálta fokozni, hogy az iskolai végzettséggel nem rendelkezőket eltiltotta az iparűzéstől, a kereskedelemtől és a földbérlettől.
A vallási türelem szellemében megnyitotta a keresztény iskolákat a zsidó gyerekek előtt, s itt külön szabályozta a zsidó gyerekekkel való bánásmódot. „…minden némő Valláson lévő Iskola Mesternek Kemény büntetés alatt parantsoltatik, hogy az illyetin Iskolákban járandó, és menni kivánó Zsidó gyermekeket minden személy válogatás nélkül a többi gyermekek közt ültetni, és minden meg verés nélkül tanittani tartozzanak.” [21] Magyarországon a türelmi rendelet kiadása után húsz zsidó iskola nyílt, ezekben kb. 2 ezer gyerek részesült az előírt tárgyak oktatásában.[22] Idevágó rendelkezéseit az 1783-ban kiadott Systematica gentis Judaicae regulatio foglalta össze. Ezen iskolák többsége azonban II. József halála után megszűnt, s az új típusú oktatás csak a magántanításban érvényesült a következő évtizedekben. II. József reformjai az egységes birodalom eszméje alapján összekapcsolódtak a németesítő szándékkal, amely a német nyelv elterjesztése mellett a zsidók számára a német vezetéknév használatának elrendelésében is megnyilvánult. Mivel elképzelései nem épültek szilárd bázisra, a tervek hosszabb távon nem valósultak meg.
Az első simontornyai zsidó iskolásokra vonatkozó adatsor 1789-ből való a már többször említett császári felméretés okán. Ebből meg lehet tudni, hogy a simontornyai zsidó gyerekeknek is a katolikus iskolába kellett volna járni. Név szerint azt is megtudhatjuk, hogy kiknek, hány évesek voltak 1789-ben, és milyen „előképzettséggel” rendelkeztek. Ez utóbbiról elmondható, hogy mindegyik zsidó gyermek az ábécé-tanulással kezdte volna, vagyis első alkalommal vett volna részt államilag elismert iskolai oktatásban.
· „Ábrahám Kati” 8 éves volt,
· „Ábrahám Rézi” 10. Ők testvérek voltak, és Simontornya 7. számú házában laktak.
· „Lebli Márkus” 6 éves volt, és a 88. számú házban lakott.
· „Mandl Bernard” 8 éves, testvére
· „Mandl Juli” 10 éves volt. Ők is a 88. számú ház lakói voltak.
· „Reich Éva” 6 éves volt, és a 76. számú házban volt az otthona. [23]
Ebből is látható, hogy a helyi zsidóságnak 1789-ben, a nagy összeírás idején még biztosan nem volt iskolájuk. Nem is lehetett, hiszen összesen csak 6 család élt a mezővárosban. (1807-ig egyébként csak 2-7 család képviselte a zsidósságot.) Ebben az időben lassan szivárogtak be izraelita felekezetűek (részben kereskedők, részben iparosok), s nem maradtak hosszabb ideig.
Az zsidó iskolaügy fontosságának hangsúlyozására viszont találtam két helyen is forrást Simontornya feudális iratai között. „ A haza ohitű Lakosainak Eő. Cs. K. Felsége meg engedte hogy a közönséges oskolaik számára magok között Segedelmet szedhessenek össze.” [24] Hasonló tartalmú a 2 hónappal későbbi bejegyzés is: „Az ó Hitű Lakosoknak egy epittendő Közönséges oskolára magok Között Segedelmet öszve szedni, a felsőbb helyekről megengettetett, oly hozzáadással, hogy a féle öszve szedendő Segedelem pénz a Helység Előljároja petsétje alatt Küldessék azon Helyre a hová Kívántaték.” [25] II. Józsefnek a korszerű nevelés bevezetésére tett kísérlete azonban nem bizonyult túl sikeresnek a magyarországi zsidóság körében, mert a hagyományok világában éltek, s műveltségük nagy része továbbra is a talmudi tanokon és a rabbinikus irodalmon alapultak.
Az 1807-ből fennmaradt összeírás megörökítette Simontornya 11 zsidó családfőjének nevét. Eszerint már együtt lehettek tizen, s alapíthattak hitközséget. Közöttük szerepel a tanító is, akit „Israel Herschel”-nek hívtak[26], 27 éves volt és Magyarországon született. Minden bizonnyal tanítása vallási jellegű volt, a Tóra és a Talmud magyarázatából és a héber nyelv tanításából állt. Az iskola hivatalos működéséről nem találtam forrást. (Egyébként 1846-ig a vármegye egész területére nem mutattak ki zsidó iskolát, s akkor is összesen csak kettőt. Érdekes, hogy ugyanakkor 7 zsidó tanítóról szól a forrás, vagyis az ún. zugiskola nagyobb számban működhetett.) [27]
4. A reformkor és az izraeliták
A zsidóság ügye Magyarországon csak a reformkorban kapott ismét politikai nyilvánosságot. A 19. században szinte minden európai országban felmerült a zsidó emancipáció ügye, amit nálunk a polgári átalakulásra törekvő liberális nemesi ellenzék tűzött zászlajára.
A zsidóság ügye Magyarországon csak a reformkorban kapott ismét politikai nyilvánosságot. A 19. században szinte minden európai országban felmerült a zsidó emancipáció ügye, amit nálunk a polgári átalakulásra törekvő liberális nemesi ellenzék tűzött zászlajára.
Három álláspont vitája figyelhető meg ebben az időszakban:
· az egyenjogúság feltétel nélküli megadása
· az egyenjogúság társadalmi és vallási reformokkal való egybekapcsolása
· az egyenjogúság elvetése időszerűtlensége ill. nem kívánatos volta miatt.
A reformnemzedék első képviselői a zsidóság tevékenységének és beilleszkedésének kérdéseit a polgári társadalom és nemzet megteremtésének szemszögéből szemlélték. Megfogalmazódott a nyelvi, kulturális asszimiláció követelménye (Kölcsey, Wesselényi, Kossuth szájából), mert a nyelvben látták azt az erőt, amely egy nemzetté gyúrhatja össze a társadalom különböző helyzetű és eredetű elemeit, köztük a zsidóságot. Kossuth követelte is, hogy „… a zsidóság távolítsa el vallásából a társadalmi beilleszkedést akadályozó elemeket, és számolja fel népi különállását.” [28] Széchenyi véleménye szerint „… minthogy a magyar társadalom –magas létszáma miatt- a zsidóságot nem tudja magába olvasztani, nincs helye az egyenjogúságnak.” [29]
Az 1832-36-os országgyűlésen kaptak először nyilvánosságot a zsidók jogállásának megváltoztatására vonatkozó törekvések. Az 1839-40-es országgyűlésen még nagyobb hangsúlyt kapott a zsidók törvény előtti egyenlősége. A reformerek között is kiemelkedett Eötvös József elképzelése, aki a teljes körű emancipáció híve volt. „Eötvös majdnem egyedülálló volt társai között a felsőtáblán. Ellentétben az alsótáblával, amely megszavazta a zsidók polgárjogát és a türelmi adó eltörlését, a felsőtáblán a törvényjavaslat ellenállásba ütközött.” [30] Végül a hosszas vita után megalkotott 1840. évi 29. tc. lehetővé tette a szabad kereskedést, a gyáralapítást, bármely mesterség gyakorlását saját vallásbeli legényekkel, valamint a szabad letelepedést is, kivéve a bányavárosokat. Ugyanakkor előírta az állandó vezeték- és keresztnév viselését, ezen kívül a szerződések és oklevelek megírásánál a hazai nyelv használatát. A törvény megjelenése után nagyobb méretű bevándorlási hullám indult meg, főként a birodalom keleti területeiről. Egyes becslések szerint 1840 és 1850 között 76 ezren jöttek Magyarországra, Fényes Elek statisztikai számításai szerint jóval kevesebben.
Év
Zsidó személyek száma Magyarországon
%-os számarányuk Magyarország össznépességében
1840
244.035 fő
1.89
1850
252.665 fő
1.90
1851
253.000 fő
1.90
Zsidó személyek száma Magyarországon
%-os számarányuk Magyarország össznépességében
1840
244.035 fő
1.89
1850
252.665 fő
1.90
1851
253.000 fő
1.90
Mindenesetre általános volt az a benyomás, hogy a zsidók tömegesen megjelentek az országban. „Szembetűnő volt már csak azért is, mert a zsidók sokat voltak mozgásban, faluról falura járva, a városok utcáin és a piacokon nyüzsögve. Könnyen fel lehetett ismerni őket sajátos viseletük alapján.” [31] A szaporodás oka volt -a galíciai bevándorlókon túl- a rendezett családi élet következményeként megjelent belső szaporodás is.
5. A zsidó elemi népiskola
A harmadik legfontosabb intézménynek számított a zsidóság körében az iskola. Előtte csak a templom (zsinagóga) és a Szent Egylet (Chevra Kadisa) állt. Hogy hivatalosan viszonylag későn jöttek létre a zsidó elemi népiskolák, nem azt jelentik, hogy ne lettek volna a hitközségeknek iskolái. A zsidó vallás központi pillérét alkotta már ősidők óta a tanulás, az ifjúság oktatása, nevelése. A zsidó vallásos gondolkodás és művelődéstörténeti hagyomány fontos intézménye a zsidó iskola, amelynek története elválaszthatatlan a hitközségétől. A zsidó iskola természetesen nem fedi a mai iskola fogalmát, inkább a szülők olyan társulását, amely arra irányult, hogy gyermekeik vallási ismereteket szerezzenek. Ebben az időszakban még sem állandó helyiség, sem állandó tanító nem volt, s a tanulás egyenlő volt a Tóra és a Talmud tanulmányozásával, alapfokon a héber nyelv olvasásával. A tankötelezettség Kemény Simon zsidó tanító leírása szerint addig terjedt, amíg a tanulók önálló kereseti pályára nem léptek. A napi tanítási időt „a világító napnak a fénye és ereje” [32] határozta meg. Heti szünnap, vagy szünidő nem létezett, megszakítást a szombat és az ünnepnapok jelentettek. Nagy változást hozott, amikor létrejött az izraelita vallású lakosok hitközsége és az iskola a hitközség részévé vált. Ettől kezdve a hittudományokon kívül világi ismereteket is megköveteltek a tanítótól, valamint béreltek egy tanításra alkalmas helyiséget, amit felszereléssel is elláttak. Általában az iskolai bevételeket a szülők által fizetett ún. "Wochengeld" (heti pénz), a vágatási díjból származó váltóforint és az iskolai adományok képezték. A tanítói fizetés valamennyi heti fizetésből és az ekkor általánosan elterjedt szokás szerinti vándorkosztból állt.[33] Az oktatás kezdetben tehát magánjellegű volt, azaz a hitközség által berendezett helyiségben a szülők anyagi segítségével fogadott tanító folytatta okító tevékenységét, hisz ekkoriban a közösségnek az egyházi adón (gabella) és az esetleges adományokon kívül egyéb jövedelme nem volt.
Simontornyán az 1827. évi nádori összeíráskor Fried Salamon tímármesteren kívül két kereskedő és egy üveges képviselte a zsidó felekezetet. Mindez nem véletlen. Nagyon nehezen boldogulhattak, mert minden egyéb mellett fizetniük kellett az ún. tolarenciális adót is. Még messze nem esett szó az izraeliták egyenjogúsításáról. 1829-ben összesen 5 párt (35 lelket) jegyeztek fel Egyed Antal [34] összeírása ürügyén.
Simontornyára az 1840-es évektől vált fokozatosan nagyobb arányúvá a bevándorlásuk. 1847-re a zsidó családfők száma újra tízre növekedett, a hitközség újra működhetett, s már hivatalos iskolát is működtettek. Ez nem mond ellent dr. Kiss István adatainak, ami szerint a simontornyai zsidóság 1850-re 96 főt számlált, s hitközséget alapított. Csak annyiban egészíteném ki, hogy erre második esetben kerülhetett sor. „E célra az uradalomtól kibérelték a mai nagyvendéglő és piactér helyén levő régi sóház egyik melléképületét (ma a Petőfi úti iskola és a Szentháromság szobor közötti területet), hol imaházat és iskolát rendeztek be.” [35] Tolna vármegye alispáni jelentése szerint 10 gyermek (4 fiú és 6 leány) tanult a simontornyai zsidó iskola egyetlen osztályában. A jelentésből az is kiderült, hogy a zsidó tanító éves fizetése csupán 30 forint volt. [36] Az iskola „előmenetelét” nem minősítette.
Az 1848/49-es állapotváltozásra egy Vegyes kimutatások elnevezésű táblázat mutat rá. (5. melléklet) Eszerint „Heischer Sándor zsidó tanittó” éves fizetése 70 forint volt (azonos a római katolikus tanítóéval),[37] ami arra enged következtetni, hogy a zsidó hitközség meglehetősen erős volt, s az anyagi helyzete sem lehetett rossz.
6. Zsidó iskolák az abszolutizmus idején
Az 1848-as forradalom idején a zsidóság nagy része a magyar nemzeti célokért szállt síkra és nagy létszámban vett részt a szabadságharcban is. A hagyomány szerint Kossuth azt mondta egyik beszédében: ”…húszezren vitézül harcolnak seregünkben”.[38] (A források alapján Simontornyáról Bleicher Lajos zsidó orvos vett részt a szabadságharcban.) A magyar törvényhozás 1849. július 28-án rendelkezett a zsidók törvény előtti egyenlőségéről, de ennek már nem lehettek gyakorlati eredményei.
Az 1848-as forradalom idején a zsidóság nagy része a magyar nemzeti célokért szállt síkra és nagy létszámban vett részt a szabadságharcban is. A hagyomány szerint Kossuth azt mondta egyik beszédében: ”…húszezren vitézül harcolnak seregünkben”.[38] (A források alapján Simontornyáról Bleicher Lajos zsidó orvos vett részt a szabadságharcban.) A magyar törvényhozás 1849. július 28-án rendelkezett a zsidók törvény előtti egyenlőségéről, de ennek már nem lehettek gyakorlati eredményei.
1849-ben a bécsi kormány felfüggesztette a zsidó községek autonómiáját, majd 1851-ben hitközséggé alakította ezeket, ami azt jelentette, hogy működésük ezután csak a hitélet szervezésére, jótékonysági és tanügyi feladatok ellátására terjedhetett. Haynau meg is büntette a zsidóságot a szabadságharcban vállalt szerepe miatt a következő forrás tanúsága szerint: „A zsidó családokra és közönségekre kivetett fenyítő adó…” behajtatása.[39] 1851-re megváltozott a koncepció: „…a magyarországi, szerbvajdaságbeli és temesbánáti zsidóságra vetett fenyittő adó vég képpen elengedtetvén az 1000000 pfrt álló zsidó oskolai alapitványra fordittatni határoztatott.” [40] A bécsi centralizációs politika németesítő törekvésekkel is társult, amit az udvar a tanügyi hálózat irányításán keresztül gyakorolt. Ezért komoly figyelmet fordítottak a zsidó iskolahálózat fejlesztésére, amelynek következményeképpen az 1850-ben működő ötven iskolával szemben az évtized végére több mint 300-ra emelkedett a zsidó népiskolák száma Magyarországon. [41]
Az 1848-ban felfüggesztett 1845-ös tanodai szabályzat ismét életbelépett, ami szerint az összes népiskola a területileg illetékes esperes –mint kerületi felügyelő- hatáskörébe tartozott. Az esperes feladata volt:
· az oktatás tartalmának, módszerének ellenőrzése,
· az iskolaépület állapotának figyelemmel kísérése,
· a világi iskolafelügyelők, községek kötelességteljesítésének ellenőrzése,
· mindenről nyilvántartás vezetése.
Az iskolák 1850 márciusától tehát a katolikus papság felügyelete alá kerültek, és belső tanrendjük a keresztény iskolák működését követte. A tanórák száma heti húsz volt, és rendesen fizetett tanítókat kellett alkalmazni, akik csak egy osztályban voltak kötelesek tanítani és nem bocsáthatták el őket önkényesen, legalábbis a rendelet szerint.
Az abszolutizmus tanügyi politikája megkövetelte, hogy kidolgozzák az iskola első hivatalos szabályzatát. E szabályzat értelmében az iskola a hitközség elválaszthatatlan része lett.
Egy 1863-ban keletkezett irat tanúsága szerint a helytartótanács azt javasolta, hogy a „… megyében, mint tankerületben 2-3 izraelita tanfelügyelőt alkalmazzanak megfelelő fizetéssel. Az elképzelés szerint a fizetést a kerületbeli hitközségek folyósították volna. Az izraelita hitközségek azonban vagy nem tartották szükségesnek a tanfelügyelői állás létesítését, vagy nem voltak hajlandók hozzájárulni a költségek viseléséhez.” [42]
Az egyházak és a császárság között 1855-ben létrejött konkordátum a vallástant iskolai főtantárggyá tette, s a tantervet úgy kellett megállapítani, hogy a Szentírást héber nyelven tanítsák. [43] Mindez nehezen valósulhatott meg, mert a hagyományos zsidó nevelés alapján a fiúgyermekek a vallási ismereteket nyújtó chédert (=szobát, a jesiva előkészítő iskoláját) látogatták, ezek viszont hivatalosan nem voltak nyilvántartva. A tanügyi kormányzat erőteljesen küzdött is a zugiskolák ellen.
Érdekes az az 1851-es forrás, ami a Simontornya járásbeli zsidó iskolákat méri fel, és ebben a simontornyai zsidó iskolát még csak egy félmondattal sem említik. Csak háromról tesz említést: Gyönk, Hőgyész és Görbő zsidó iskolájáról. Mindről megtudjuk, hogy magániskolák, mert a Simontornyai járásban „…nyilvános héber tanoda nincsen, hanem a szülők magány tanitók által tanitatják gyermekeiket. … sok szegény szűlők gyermekeiket nem tanitathatják.” [44] Minden bizonnyal ugyanez volt a helyzet Simontornyán is. Hogy miért nem tettek róla említést? Nem tudni. Én azt valószínűsítem, hogy az iskola állandóan működött, de bizonyos időkben (igen sűrűn) zugiskolaként. A forrásban ennél is érdekesebb a hatóságok által feltett kérdés: „…A Magyar Országi Zsidóság részéről a magos kormány által felállitatni tervezett népiskolák elleni izgatásnak jelei a Simontornyai járásban lévő Zsidóság között nem tapasztaltatnak-e?” [45] A válasz: nem volt.
A simontornyai zsidó iskolára vonatkozó dokumentumok nem sűrűek, de az 1853-as évből kettőre is ráakadtam.
Az egyik „Táblás kimutatás a közigazgatási kerületben létező héber tanodák állapotának és az azok rendezésére kivántató évi szükségletnek.” [46] Ebből megtudhatjuk, hogy 1853-ban Simontornyán 30 „oskola képes” zsidó gyermek volt, közülük 26 részesült oktatásban, 4-en maradtak oktatás nélkül. Az iratból kiderül, hogy a simontornyai zsidó iskola, nem nyilvános, hanem magániskola volt, ahol a következő tantárgyakat tanították: „olvasás és irás 3 nyelven, Mózes törvénye, Talmud, számodás, nyelvtan”. „Történet tan, földleirás” már nem képezte az iskolai tananyagot. (A megyében egyébként történelmet csak Görbőn, földleírást csak Gyönkön tanítottak.) A tanító évi fizetése, amit a hitközségtől kapott 240 pengőforint volt. Ugyancsak ebből az összeírásból derül ki, hogy a nyilvános iskolákban „egy rendes tanitónak 450. egy segédre 180 ftot számitva kivántatik” fizetni. Ehhez járt még a rendes tanítónak Simontornyán „ház és lakbérre 60” pengőforint. Tehát „Őszvessen: 510”. Hogy kijöjjön ez az összeg, az országos pénzalaptól igényeltek 270 forintot a fizetés kiegészítésére.
A tanító ekkor Sternberg Lipót volt, s mint az egy bíróság által küldött magyar nyelvű iratból kiderül, hirtelen távozott el Simontornyáról. „Simontornyáról meg szökött zsidó tanittó Sternberg Lipót által hátrahagyott adósságok jegyzékét német nyelven szerkesztve és hivatalos pecséttel ellátva a hivatal tisztelettel felterjeszti.” [47] Az ügy kivizsgálásáról ill. a tanító további sorsáról egyelőre nem találtam forrást.
7. Zsidó iskola az egyenjogúsítás után
Az emancipációs törvény becikkelyezésére közvetlenül a kiegyezés után került sor. Természetesen igen sok vita előzte meg, de az 1867-ben megalakult kormány egyik első törvényhozási aktusa volt. 1867: XVII. tc. 1.§-a kimondta, hogy „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.” [48] A 2 §. pedig eltörölt minden előző, s ezzel ellenkező törvényt. Az 1867-ben megszerzett egyéni jogegyenlőség azonban csak 1895-ben egészült ki az izraelita felekezet egyenjogúságának elismerésével (1895. XLII. tc.). Összességében azonban megállapítható, hogy a magyarországi zsidóság aranykora a dualizmus ideje alatt volt, s a tömeges asszimiláció jellemezte.
A 19. századi magyar zsidóság körében sajátosan és éles formában jelentkezett az ortodoxia és a reformerők ellentéte. A századot végigkísérő harc az 1868-ban, Eötvös József kultuszminiszter kezdeményezésére összehívott egyetemes gyűlésen csúcsosodott ki. A közös tanácskozás célja az volt, hogy létrehozzanak egy központi vallási testületet, amely a kormányzattal és az állami szervekkel érintkező képviseleti hatóság szerepét töltötte volna be. A konzervatívok a centralizáció minden formáját elvetették, s mivel a vitás kérdésekben a haladók szempontjai érvényesültek, kivonultak a teremből. 1871-től a hazai zsidóság három, szervezetileg elkülönülő egységre oszlott:
· a kongresszus határozatait elfogadó neológ zsidóságra,
· a konzervatív szabályzatot elismerő ortodoxokra,
· és a kongresszus előtti állapotokat fenntartani igyekvő status quo ante alapon álló csoportra.
A kiegyezéssel megszülető emancipáció formailag beemelte a zsidókat a magyar politikai nemzetbe, az elnyert jogok érvényesítésének lehetősége azonban a nemzeti nyelv és kultúra elsajátításának mértékével függött össze. A zsidók magyarosodása a dualizmus időszakában öltötte a legnagyobb méretet. A magyarosodás összekapcsolódott a neológia fővárosi és városi térnyerésével.
A reformkori kezdetektől kibontakozó folyamat elsőként a prédikáció és a felekezeti ügyintézés magyar nyelvűvé válásában, valamint a hitközségi elemi iskolai hálózatban, a magyar nyelvű oktatás gyors elterjedésében nyilvánult meg. Ezt bizonyítja, hogy bár az 1868-as népiskolai törvény az államnyelvek tanítását csak a közép- és felsőszintű oktatásban tette kötelezővé, a század végére a zsidó nyilvános elemi iskolák mégis színmagyar tannyelvű iskolahálózattá fejlődtek. A nyelvi magyarosodás mértékét az alábbi adatok is jól megvilágítják:
· az 1890-es népszámlálás során a zsidó népesség 63,8%-át,
· az 1910-es összeírás alkalmával 76,9%-át jegyezték be magyar anyanyelvűnek.[49]
Hasonló asszimilációs folyamatot jelez a névmagyarosítás folyamata is, a névváltoztatók elsősorban a neológ rétegekből kerültek ki. A magyarosodás a kiegyezést követő évtizedekben különösen látványos volt a kultúra területén. Az 1860-as években születtek meg az első magyar nyelvű zsidó hírlapok, s a század utolsó harmadában lépett színre az első világi tudós nemzedék, amit az 1867-es 17. tc, amely a felsőfokú tanulmányok feloldására is vonatkozott, nagyban befolyásolt. Nagy volt a zsidóság jelenléte a polgári értelmiségi pályákon, különösen az orvosok, ügyvédek, hírlapírók közt.
Mindezek tükröződtek a zsidó iskolák mindennapi életében is. Sokhelyütt határoztak a magyar nyelv tanítási órákon történő fokozatos bevezetéséről, valamint a magyar történelem tanításáról. A tanévek rendes záróvizsgával fejeződtek be, amit általában a nagy zsidó ünnepek előtt tartottak meg, majd az egy hónapos szünidő következett, amely így magába foglalta az ünnepeket is. Az iskolák báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter főfelügyelete alá kerültek.
Az országos izraelita kongresszus 1868 decemberében állapította meg a hitközségek új szervezetét, és egyúttal szabályozta az iskolák működését. Ezután szervezték újjá a tankerületeket, bevezették a nyomtatott iskolai bizonyítványokat, a rendszeres tornaórát.
Simontornyán 1864-ben 117 főre nőtt a zsidó lakosság, így hamarosan kinőtték a bérelt épületet. Az uradalomtól a régi Barbacsy-féle ház kertjéből (a mai Iskola úton Balázs János házhelyén) kaptak telket, hogy ott felépítsék templomukat és iskolájukat. A zsidó hitközség iskolafenntartó törekvéséről még a Tolnamegyei Közlöny is megemlékezett. „…Mily áldozatokat hoznak az izraeliták gyermekeik javáért, az már tudva van … egy-egy gyermek néha 15-20 frtot vagy többet is fizet évenként, azonfelül, hogy a tanítót sorban kosztoltatja, mos neki stb. … Simontornyán … elmaradnak a nagyon szegény gyermekek, Simontornyán pedig egyetlen egy leány sem jár az iskolába …Simontornyán 9-10 fiut tanít egy tanító, s fizetése minden ellátás és 120 frt.” [50] Hamarosan kiderült, hogy az iskola nagyon egészségtelen. Matavovszky Béla királyi segédtanfelügyelő így ír a zsidó iskoláról: „38. Simontornya, izrael., oly alacsony és sötét, hogy okvetlenül ujra épitendő.” [51] Az 1885-ös tanfelügyelői jelentésből derül ki, hogy az zsidó tanodának is megalakult az iskolaszéke. „A Mózes vallásuak tanterme igen szűk, és így az építkezés itt elkerülhetetlen. Ezért felhívtam az iskolaszéket, hogy az építkezés kellő eszközöltetése végett, a tervrajzot hozzám mielőbb terjessze be.” [52] Ennek megvalósulásáról nem találtam forrást.
A század végére „virágzó hitélet fejlődött ki és a jó tanítóval rendelkező népes iskola emelte a kultúrát.” [53] Az 1905-ös királyi tanfelügyelői látogatásról szóló jelentés nem ír az iskoláról, pedig jelzi, hogy meglátogatta az izraelita tanodát is. Az épülete biztosan nem javult meg, inkább a gyermekek létszámcsökkenésével már nem bizonyult szűkösnek. A fent említett jó tanító Singer Adolf volt, aki egyben az utolsó tanítója is volt a zsidó elemi népiskolának. Róla kaptam fényképfelvételt is. Mellette felesége, Bleicher Josefine (Bleicher Lajos zsidó orvos leánya). A tanító úr 1857-ben, Josefine asszony 1859-ben született, s a házassági anyakönyv szerint 1882. augusztus 10-én Simontornyán esküdtek egymásnak örök hűséget. A tanító úr Simontornyán halt meg 1899-ben. Síremléke a zsidó temetőben található Sas Adolf néven, mert közben bizonyítottan magyarosította nevét. Róla egyébként legelőször egy szakirodalomból szereztem tudomást, ami szerint 1896-ban Néptanítók V. Egyetemes Gyűlésén egyedül képviselte a simontornyai oktatásügyet.[54] Az ő idején élte virágkorát a simontornyai zsidó népiskola 40 iskolakötelessel és a zsidó hitközség. kb. 160 fős lélekszámmal. Sírfelirata bizonyítja munkájának elismerését: „…az izr. iskolának 22 évig volt kitűnő tanítója…”
Singer (Sas) Adolf és felesége a századfordulón [55]
Az idők folyamán a lakosság elöregedett. 1912-re már csak négy tanköteles gyermek volt, így a zsidó iskola hivatalosan bezárta kapuit. A fennmaradt iratokból azonban az derül ki, hogy az iskola továbbra is működött, s biztosította a zsidó gyermekek számára a vallási ismeretek elsajátítását. 1924-25-ből maradtak fenn olyan iratok, amelyek a politikai községtől a tanítók javára behajtandó szénajárulékról ill. annak aranykorona értékéről szólnak. A véghatározatból idézek: „…a rom. kath. és ref. tanítók szénajárulékát 1924 évtől kezdve 20 aranykoronában, 1923 évre 10 aranykoronában, 1922 évre 5 aranykoronában, 1921 évre pedig 2.5 aranykoronában állapítja meg. Az izraelita tanító széna járulékát 1923 év végéig felvette és így részére 1924 évtől kezdve széna járuléka 10 aranykoronában állapitotta meg.” [56]
Hogy az egyház nem veszítette el jelentőségét, az egyrészt köszönhető az itt maradt idősebbeknek, az 1851 óta (eredeti pecsétje által igazoltan) működő Simontornyai Izraelita Hitközségnek, az 1909. március 1-én új alapszabályzattal életre hívott Simontornyai Izraelita Szentegyletnek és az 1898-ban alakult Simontornyai Izraelita Nőegyletnek, továbbá nagyon nagy részben a bőripar fejlődésének. A bőripart teremtő Friedek ugyan már a XX. század elején kikeresztelkedtek, de több betelepülő kereskedő, mérnök és tisztviselő család híven ápolta hitét.
Képek: Gróf Styrum Károly, a Styrum „nagyház” és a II. világháború alatt elpusztult Styrum kastély
Linkkel: A Styrum „nagyházról” bővebben
A Styrum „nagyház”, mint helytörténeti múzeum
(Barna Zoltán - 10.g-s tanuló 2001-ben írott munkája))
Simontornya szívében található a Styrum nagyház, melyet Styrum II. Károly 1749-ben építtetett maga és fiatal felesége számára a Szent Ferenc-rendi templom szomszédságában. Ez az idegen család közel 100 évig volt Simontornyának az ura, de rokoni összeköttetései révén csakhamar összeforrott a nemzettel.
A II. világháború előtt a ház még teljes pompájában fennállt. A szép emeletes palota megfelelő úri kényelmű lakást biztosított lakói számára. Az akkori mocsaras talajviszonyok miatt pilótákra épült Mária Terézia-korabeli barokk stílusban.
Szép dongaboltozatú, 6-6 szobája volt mind a földszinten, mind az emeleten. A lépcsőzet végén az emeleti folyosót igen szép művű egykorú barokk vasajtó zárta le. Sajnos az épület nyugati szárnyát a barokk kapuval együtt lebontották.
A század elején uradalmi alkalmazottaknak szolgált lakóhelyül. 1913-ig Glatz Samu intéző lakott ott feleségével és három kisleányával.
1930-as évek elején eladás útján a zirci apátság tulajdonába került. Tőlük vásárolta meg a simontornyai római katolikus egyház, hogy a gyermeklétszámnak megfelelő iskolai tantermet tudjon kialakítani. Amíg az emeleti termekre nem volt szükség, addig ott az ún. Úri kaszinó volt, illetve bálokat tartottak a nagyteremben.
A II. világháború alatt pincerendszerét légoltalmi helyként használták. A háború után és ma is iskolaként működik. Ez a patinás épület ad helyt évek óta a különböző helytörténeti kiállításoknak, de a helyi alkotók is itt mutatkozhatnak be.
Jelenleg négy állandó kiállításunk található itt:
· iskolatörténeti múzeum
· a már nem üzemelő bőrgyár emlékeit is itt őrizzük
· Simontornya Millenniumi Napjára készült el az az archív fotókból összeállított kiállítás, mely felidézi a század eleji település hangulatát
· a Harcok Simontornyán, simontornyaiak a harctéren című hadtörténeti kiállítás megemlékezik az I-II. világháborúban résztvevőkről, a hősökről és az áldozatokról egyaránt
Szerencsére a tatarozás megváltoztatta már az épület külsejét, s hamarosan iskolai szerepe is meg fog szűnni. Ez az épület megérdemli, hogy odafigyeljünk állagára, s hangulatos levegőjét kihasználva kulturális események és rendezvények színhelyeként használjuk. Ezt gyakoroljuk a már évente sorra kerülő összművészeti fesztiválok alkalmával is.
A településen 1720-ban jelentek meg a ferencesek. Rendházuk korábban épült, de berendezésével együtt XVIII. századi barokk stílusú, mint ahogyan a vele egybeépített római katolikus templom is.
--------------------------------------------------------------------------------
[1] Simon Wiesenthal könyvének címe
[2] Simon Wiesenthal: Menekülés a sors elől 9.o.
[3] Simon Wiesenthal: Menekülés a sors elől 9.o.
[4] Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet I. 431.o.
[5] Simon Wiesenthal: Menekülés a sors elől 11.o.
[6] Simon Wiesenthal: Menekülés a sors elől 14.o.
[7] Régi zsidó sóhaj
[8] Magarország története 1242-ig II. kötet 989.o.
[9] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században 26.o.
[10] Erényi Tibor: A zsidók története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig 17.o.
[11] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században 29.o.
[12] Dr. Kiss István: Simontornya krónikája 294-295.o.
[13] Dr. Kiss István: Simontornya krónikája 295.o.
[14] Római katolikus irattár: 1750-1780 születési anyakönyvi kimutatás 125.o.
[15] Római katolikus irattár: 1750-1780 születési anyakönyvi kimutatás 129.o.
[16] Római katolikus irattár: 1750-1780 születési anyakönyvi kimutatás 156.o.
[17] TMÖL – Ö: 571.
[18] TMÖL – Ö: 572.
[19] Domán István: Zsidó ünnepek – História 1992/10.
[20] Sugár György szíves közlése alapján
[21] TMÖL – Simontornya nagyközség iratai – Feudális iratok - Kurrens Könyvek (1785-1790) 2750.
[22] Prepuk Anikó: A zsidóság közép- és Kelet-Európában a 19-20. században 49.o.
[23] TMÖL - Iskolatörténeti kiállítás – Tabellaris Extractus 1789.
[24] TMÖL – Simontornya nagyközség iratai - Feudális iratok 1806-1848 – Currens Könyvek 1808-1820. - 1812. március 1-i bejegyzés
[25] TMÖL – Simontornya nagyközség iratai - Feudális iratok 1806-1848 – Currens Könyvek 1808-1820. – 1812. május 10-i bejegyzés
[26] TMÖL – Ö: 574
[27] Balázs Kovács Sándor: Az alsófokú népoktatás Tolna megyében (1790-1848) 340.o.
[28] Nathaniel Katzburg: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon 42.o.
[29] Nathaniel Katzburg: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon 43.o.
[30] Nathaniel Katzburg: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon 41.o.
[31] Nathaniel Katzburg: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon 44.o.
[32] A Hód-Mező-Vásárhelyi izraelita népiskola multja és jelene – Értesítő az 1895-96. tanévről 3.o.
[33] A Hód-Mező-Vásárhelyi izraelita népiskola multja és jelene – Értesítő az 1895-96. tanévről 3.o
[34] Cserna Anna – Kaczián János: Egyed Antal összeírása és korrajz Tolna vármegyéről – Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1986. 215.oldal
[35] Dr. Kiss István: Simontornya krónikája 296.o.
[36] TMÖL - Tolna vármegye alispánjának évi jelentése a’ megye 1847dik évbeli állapotáról
[37] TMÖL - Ö: 510 – Vegyes kimutatások 1848/49. „Kimutatás az uradalmi, községi hivatalnokok, lelkészek és egyéb tisztesebb sorsúak jövedelmének és fizetésének.”
[38] Nathaniel Katzburg: Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon 52.o.
[39] TMÖL - CSKMH iratok 1324/1850.
[40] TMÖL - CSKMH iratok 641/1851.
[41] Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története 234.o.
[42] Glósz József - Az alsó- és középfokú okt. – Tanulm. XI. kötet 11.o.
[43] Schweitzer József – Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1867-ig 131.o.
[44] TMÖL – CSKMH iratok 2465/1851.
[45] TMÖL – CSKMH iratok 2465/1851.
[46] TMÖL – CSKMH iratok 5563/1853.
[47] TMÖL – CSKMH iratok 8354/1853.
[48] Corpus Juris Hungarici – Magyar törvénytár 1836-1868. 354.o.
[49] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században 102.o.
[50] Tolnamegyei Közlöny 1874. május 27-i száma
[51] Matavovszky Béla: Tolnamegye tanügye – Beregszász, 1886. 59.oldal
[52] TMÖL Közigazgatási bizottsági iratok 68/1885.
[53] Dr. Kiss István: Simontornya krónikája 296.oldal
[54] A Magyarországi Néptanítók Ötödik Egyetemes Gyülésének naplója (Népiskolai szakosztály)
[55] Fénykép Dr. Ágoston Józsefné Baracz Julianna nyugdíjas kolléganőmtől
[56] TMÖL - Közigazgatási Bizottság iratai 346/1925.