Simontornya társadalmi, gazdasági és kulturális életét meghatározó Fried család története - Tóthné Unghy Ilona

„Simontornya a Sárvíz és a Sió – Kapos összefolyásánál épült. Ezt a várat valamikor nemcsak mesterségesen erősítették, hanem erősítette maga a természet is, körülvéve azt mocsarakkal és a folyók összefolyásával, melyekben széles területeken káka és nád nőtt a feneketlen sárban. Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a történelem előtti idők óta lakott ez a terület. Az időszámítás utáni első században rómaiak hódították meg a vidéket. Egyik fontos átkelőhelyüket Simontornyánál jelölték ki, s a Fortiana nevet viselte. Sok gabonát szállítottak erről a vidékről a Római Birodalomba, s talán cserében, de meghonosították a szőlőművelést.

 Szent István a Sárvíz mentén húzódó lakatlan területekre besenyőket telepített, akik a hullámos dombok alján alakították ki „Menend” (Menyőd) és „Bord” (Börd) nevű falvakat ”…u. mint az alatta elterülő insertummal, mely közvetlen a vár alatt fekszik, s még Bord, Menend.” A település névadója, Simon alországbíró a XIII. század utolsó harmadában kapta meg a Szigetnek nevezett földterületet, és jogot arra, hogy földesúri vártornyot építsen. „…ob notam infidelitatis, quam Symon filius Salamonis incurrit…”

A település életét alapvetően meghatározó rendelkezést 1377. március 17-én Lajos király adta ki, amely szerint Simontornya oppidummá (mezővárossá) vált, annak minden kiváltságával. „István egyk. erd. vajda és néhai Dénes vajda fia István … kérésére vásárt ad a budai vásár mintájára … 5 napig tart.”  Már ez időből fennmaradt, hogy „Simontornya falu máskép Menyőd, Simont. falu máskép Sziget – Fehérb.”, de az is, hogy „ Simontornya mely egykor Zughnak is megneveztetett  részint Fehér részint Tolna megyéhez tartozott.” 

A mezőváros mai nevét először az 1505. június 29-i oklevél említette, amelyben Gergellaki Buzlay Mózes első végrendeletében ráhagyja unokaöccseire Simontornya várát és tartozékait. Bár a település már egy néven szerepelt, a terület nagyon megosztott képet mutatott a XVI. – XVII. században. Erről, no meg a török hódításról tanúskodnak a korból fennmaradt dűlőnevek: „Berham sziget, Szancza Bek sziget, Husziján Bek sziget, Kadiana sziget, Mumhut oda basa sziget, Maria Catholica sziget”  és a sokáig használt  „Dzsindzsa” (Könyök) utca, ill. a ma is használt  „Muzsé-hegy” (Mózsé-hegy) neve is.

Ugyancsak a terület nehezen járható mivoltára utal az is, hogy a török kori posta útvonala kikerülte a települést. A török összeírások alapján kovács, molnár, kádár és deák élt Simontornyán, de a török uralom után feltehetően Simontornya volt az első olyan hely Tolna megyében, ahol kamarai hivatalt állítottak fel. „1688-ban már harmincados (vámszedő), tiszttartó és írnok lakott a mezővárosban.” Simontornyáról maradt fenn a céhes ipar XVII. századi működésének legkorábbi írásos emléke és céhének szabályrendelete is. „Ezekből kitűnik, hogy a legszorosabb kapcsolatot a veszprémi és székesfehérvári céhekkel tartottak fenn. A simontornyai csizmadia… működéséről biztos adataink vannak.”  Ekkor már fontos és forgalmas útvonal vezetett át Szeged felől Dunaföldváron át Ausztria irányába, mert a marhakereskedők erre hajtották eladásra szánt állataikat. Ugyancsak a fellendülő kereskedelmet bizonyítja az az 1698-i összeírás is, amelyben „… Teveni Tódor görög kereskedő házát említik, tehát ekkor már megindult megyénk legnagyobb helységében (Simontornyán) a kereskedés.”

Simontornya igyekezett megőrizni magyar jellegét a Rákóczi – szabadságharc alatti és utáni időkben, hiszen „…1710 – 1720 közötti időszakban csak magyarokat fogadott be.”  1728-ban telepedett le egy görög nemzetiségű lakos a mezővárosban, akinek „…évi 30 forint jövedelme származik a földesúri jogosítványok bérletéből.” Nem véletlenül érkezett Magyarországra. A passarovici békekötés után a kedvező (3%-os) vám csalogatta ide, és nagyon hamar elmagyarosodott.

Ez idő tájt a megyében csak elvétve volt tímár, pedig maga a mesterség nem volt ismeretlen a magyarok számára sem. „A bőrkikészítő ipar fennállása … István király uralkodása idején már okmányilag is bizonyítható”, mert a pannonhalmi apátság megalapítása idején a mesterek között  tímárokat is „rendelt az apátság szolgálatára”.  A szakirodalom alapján a magyarok „…jó eredménnyel űzték a fehércserzést…”, a timsócserzést. Gyakran csereztek lóbőröket. Az 1350-ből fennmaradt írások alapján a „… magyarok ezt a cserzést olyan tökéletességi fokra vitték, hogy a franciák még sok évszázad múltán is ezt a cserzési módot ’Hongroyeur’-nak nevezték. Ez nem volt más, mint egy timsóval cserzett zsírozott bőr, amelyből öveket, nyergeket készítettek.”

Tolna vármegye területén a XVIII. század elejétől rohamosan nőtt az iparosok száma, 1719-től pedig tömegesen nőtt a céhbe való belépés. „ A vármegye 1720. február eleji simontornyai gyűlésén ismertetik a szabók céhszabályzatát…”, áprilisban pedig a takácsok alakították meg céhüket. A csizmadiák a pozsonyi anyacéh előírásai szerint tevékenykedtek, a céhszabályzat Tolna megyei adaptálására csak 1720-ban került sor. A merev szabályok nehezítették a piacra termelő kézművesek mozgását, de a megnőtt vásárlóerejű parasztok a mezővárosi hetipiacokon és az országos vásárokon biztos vevőkört jelentettek. „Mária Terézia uralkodónő megkívánta, hogy a lehetőség szerint minden mesterségnek egyforma alapszabálya legyen. Az erre vonatkozó rendeletek 1771-ből és 1772-ből származnak” . Az uralkodónő „az ipar támogatása és a céhek felvirágoztatása céljából Simontornyán a csizmadiáknak és vargáknak 1777-ben céhlevelet adott.”  A tímárcéh Simontornya központtal 1790-től két bejegyzett tímármesterrel működhetett „von Königin Maria Therezia 1790” rendelete alapján. Simontornyára Styrum Limburg Miksa Vilmos gróf (az első idegen, aki Tolna megyében birtokot kapott) és utódai német telepeseket hozattak, mert mint II. József mondta: „a külföldi svábság betelepítése országos érdek azért is, hogy a magyart gazdálkodni tanítsa.”  II. József idején Tolna megyében főleg a szarvasmarha-tenyésztésnek volt nagy jelentősége. Ezzel együtt nőtt az igény a jó tímármesterek letelepítésére. Így került gróf Styrum Károly jóvoltából a mezővárosba Fried Salamon, és alapozta meg Simontornya bőriparát.

 
 2. A kezdetek

Simontornyát a Styrum család ugyan III. Károlytól kapta, de csak Mária Terézia uralkodása idején telepedett meg véglegesen a mezővárosban. II. Styrum Károly élénken foglalkozott birtokaival, főként az állattenyésztést tekintette szívügyének. A különböző morva, cseh, német mesteremberek letelepítése így az ő nevéhez fűződött. „Inkább gazdaságának élt és sem a vármegyében, sem az országban politikai és közigazgatási téren nem jutott vezető szerephez”, de félévszázados tevékenysége nyomán virágzóvá tette Simontornyán az ipart.

1780-ban említettek meg először 1 tímármestert a mezőváros neve mellett, aki nemigen lehetett más, mint Fried Salamon. Sokáig (1810-ig) egyedül művelte ezt az iparágat, és az 1788-89-es felmérés alapján a húsz III. jövedelmi osztályba sorolt iparos közé tartozhatott. A megye ugyanis az iparosokat és kereskedőket jövedelmük alapján különböző osztályokba sorolta, és Simontornyáról erről az időszakról a következő adatok jelentek meg:

„II. o. iparos 43

 III. o. iparos 20

 III. o. kereskedő 5

 I. o. boltos 1”                                     

 A II. jövedelmi osztályba sorolt iparosok között minden bizonnyal azok találhatók, akik már 1720-tól ill. 1750-ből gyakorolták szakmájukat. Ilyen lehetett: a kovács, a mészáros, a molnár, a szűcs, a bognár, a férfiszabó, a varga, az ács, a kőműves, a takács, a kádár, a kocsmáros, a szűrszabó, a pék, a halász, az asztalos, a harisnyakötő, a fésűs, a posztós és a fazekas.

 Fried Salamon Morvaországból származott, ott is tanulta ki szakmáját. A tímárság ezen a területen nagyon fejlett volt, így nagy örömmel fogadták azokat, akik ott szerzett mesterségbeli tudásukkal erre a vidékre érkeztek. „Valószínűleg látszik az a feltevés, hogy Fried Salamon vándorolásai közben jutott el Pozsonyba, de tény az, hogy itt került először összeköttetésbe gróf Styrum Károllyal, aki idejének nagy részét rokonánál, a Pozsonyban lakó gróf Eszterházy Antalnál töltötte.”    Styrum gróf Simontornyára hívta az akkor még csak 22 éves fiatal mestert, aki minden bizonnyal kedvező információkat kaphatott a letelepedés előnyeiről a veszprémi tímárcéhtől, mert elfogadta a felkínált lehetőséget. Valószínűleg csak nagy küzdelmek árán tudta megteremteni simontornyai egzisztenciáját, de a gróf segítségére bátran számíthatott. „Első lakásul ő adott neki helyet a régi Székely István-féle házban, hol műhelyét berendezhette és az onnan 100 lépésnyire fekvő régi Sió mederben a bőröket is könnyen áztathatta…”   Más leírás szerint „…a volt vármegyeháza (mely a megyeszékhelynek 1778-ban Szekszárdra való áthelyezése miatt lakatlanná vált és az uradalom tulajdonába szállt vissza ) raktárhelyiségeit műhelyül ”   használhatta, de köteles volt az uradalom elhullott állatainak bőrét kikészíteni, igaz, bér ellenében. Vagyis „mint kommenciós tímár, a levágásra került állatok bőrét dolgozta ki szerszámbőrökké.” Úgy tűnik, ez az egyezség mindkettőjüknek megfelelhetett, mert Fried Salamon Simontornyán maradt, s tímárműhelye képezte a későbbi bőrgyár csíráit. A két fent említett hely viszont elgondolkodtató. Első látásra mintha ugyanannak a helynek a kétféle leírásáról volna szó, de Bél Mátyás további ismertetője kétségeket támasztott bennem. Eszerint a „… városon kívül még egy udvarház (Székely István-féle) is van a szigeten, amelyet egy csatorna választ el a várostól.” 

Fried Salamonnak Morvaországból elszakadni több ok miatt sem lehetett egyszerű dolog. Először is a kivándorlókat családi kapcsolatuk, kegyeletük a szülőföldhöz kötötték. Az ott maradt közösség tagjai sokáig elvárták nemcsak a vissza-visszatérést, de még azt is, hogy házasságukat az ősi hitközségben kössék meg „Anyagi hozzájárulást kívántak meg az idegenben letelepedőktől az anyahitközség fenntartásához.” A másik nehézséget az jelenthette, hogy a „… morva földesurak zsidó alattvalóikat örökös tulajdonuknak tekintették, kik még ideiglenes eltávozásukat is kötelesek voltak bejelenteni. A Tolna megyében letelepült zsidóktól még éveken át megkövetelték bizonyos úrbéri szolgáltatások teljesítését.”  A harmadik nehézséggel Fried Salamon már nem találta magát szemben, mert időközben a Styrum grófok megszelídültek. Korábban, 1710-1775 között (főként a német telepesek kívánságára) nem tűrték meg, hogy a betelepülők saját vallásukat gyakorolják: vagy meggátolták a letelepedésüket, vagy azonnal átkereszteltették őket katolikus vallásúra. A római katolikus egyház anyakönyvének több korabeli bejegyzése egyértelműen erről tanúskodik. Legtöbbjüknek maga a gróf és grófné volt a keresztszülője. 

Fried Salamon előtt egyetlen óhitű tarthatta meg vallását, mégpedig az, aki regálébérlő volt, és pálinkafőzést illetve a kimérési jogot gyakorolhatta (a római katolikus templommal szembeni házak egyikében).

Fried Salamon tehát kialakította műhelyét, amely „…a nagy négyszögbe épült háznak a mocsaras, úgynevezett vársáncárok mellett fekvő fészerei és raktárai voltak és a Sió-csatorna régi medrétől alig 150 lépésre feküdtek.” 

1780-ban ott kezdett el dolgozni, először egyedül, majd szükség szerint fogadott napszámosokkal.

Munkájához a feltételek adottak voltak. Elhullott állat bőven akadt a környéken, hiszen Simontornya és vidéke - főleg a Sió szabályozása után - kiváló állattenyésztő helynek bizonyult. Fényes Elek statisztikai és földrajzi leírása alapján főként lovat, juhot és szarvasmarhát tenyésztettek. A fennmaradt dűlő- illetve utcanevek is ezt támasztják alá, bár másfajta állattartásról is tanúskodnak. Egy-egy gazdának 8-10 ökre is volt a gazdasági felvirágzás idején.

Ugyancsak ebből az időszakból őrzött meg egy császári rendeletet Simontornya mezőváros egyik Currens könyve, mely szabályozta a bőrkivitelt. „Ö Fölsége Kegyelmes parantsolattyára adatik a Kereskedökk tudtokra, hogy ezen most folyó 1789dik esztendö Januarius hólnapjának első Napjátul fogva ezután a ürü és Juh Börnek az országbul való kiviteliért, minden 100 darabtul 12 k az Bárány és Ketske Börnek ki viteléért minden 100 darabtul 6 k. adó fog füzettetni.”

Garmadával talált a cserzéshez szükséges gubacsot  a vidék erdeiben. A nélkülözhetetlen „…csert a Felvidékről a Dunán szállították Dunaföldvárig, onnan pedig kocsin…”  tették meg a 30 km-es utat Simontornyáig.

Fried Salamon minden bizonnyal csendben, szorgalmasan, a törvényt tisztelve dolgozhatott, mert kevés levéltári forrás szól működéséről. Egyetlen úrbéri pere volt 1790-ben „…a Sió vizének használata miatt…” [41], mert az uradalom az időközben elkezdett vízszabályozás költségeire hivatkozva jól megadóztatta az iparosokat. A per végül is a két fél egyezségével zárult. Fried Salamon ellátta a helybéli és a környékbeli csizmadiákat bőrrel. Erről illetve a bőrkereskedés nehézségeiről szólnak a következő levéltári források:”…felolvastatott Kefü István Pálfai csizmazia mesternek 1808. eszt. február 11. Költ és azon 102 for. szolló Levele mellyekkel a Simontornyai Timárnak tartozik…” [42] „Stefaits István Pincehelyi Csizmadia mesternek 130 frul mellyekkel Fried Salamonnak tartozik szólló kötelező levele.” [43] Az 1810-es évekről szóló kimutatás még csak egy tímár mesterről szól, de a vármegyei közgyűlési iratok alapján még egy tímár érkezett Simontornyára Brifak (Prifach, Brifák) József néven, aki éveken át (1824-28 között) pereskedett az uradalommal. Kilencszer szerepelt ügye a vármegyei Protocollumban, de még 4 év múlva is csak „…a per folyamatban vagyon…”[44] állapotnál tartottak. 1829-től már nem Simontornyán, hanem Szekszárdon működött. Nem tudni, mekkora konkurenciát jelentett Fried Salamonnak Brifak József tevékenysége, de az biztos, hogy az 1818-22-es Sió-szabályozás kedvezőtlenül érintette vállalkozását. A régi meder „100” [45] illetve „alig 150” [46] lépésre volt a műhelyétől. Az új mederbe került Sió újabb 100 lépéssel messzebb esett, s emiatt a további tevékenység itt lehetetlenné vált.  Nem tehetett mást, mint közelebbi helyet keresett műhelye számára. Ez dr. Kiss István leírása alapján „…a mai fakereskedés [47] udvarán fekvő, akkor uradalmi vám- és pálinkaház…”  [48] melléképülete volt. Ezt vette bérbe, s fiával, Bernáttal itt folytatta a mesterségét. Ugyancsak a Sió szabályozása és a fölöslegessé vált hidak lebontása kapcsán említik meg a vármegyei iratok Fried Salamon új telephelyét: ”... az egyik híd, mely a tímárházon felül, a templom felől vagyon…” [49] feleslegessé vált, és a vármegye azt felszedethette.

Fried Salamon származási helyéről, feleségéről, lányáról illetve Sándor nevű fiáról keveset lehet tudni. Simontornyán egyrészt akkoriban még nem volt izraelita hitközség a csekély zsidó vallású lakó miatt, így anyakönyvi bejegyzéseknek még csak nyomát sem lehet találni; másrészt a hitközségek olyan nagyfokú autonómiával rendelkeztek, hogy lehetetlenné vált egy nagy központi kimutatás. Emiatt fordulhatott elő az, hogy csak néhány szórványos adatot tudott közölni Schweitzer József - Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1867-ig című munkája a simontornyai zsidóságról. A kevés és nem is mindig primér forrás alapján  Fried Salamon családjáról az alábbiak valószínűsíthetők:

-        Feleségét talán szülőhelyéről (vagy környékéről) hozhatta akkor, amikor már stabilizálódott simontornyai helyzete. Feltevésem szerint (és a szakirodalom alapján is) minden nagy ünnepet (házasságot, születést stb.) az anyahitközségben tartottak meg mind a kor, mind a felekezet elvárása szerint.

-        Ugyancsak valószínűsítettem, hogy Fried Salamon sírköve is a még megmaradt 12 síremlék között lehet, de a héber nyelv ismeretének hiányában erről biztosat nem tudhattam egészen a legutóbbi időkig, amikor is Halmos Sándor újságíró jóvoltából megismerkedhettem a feliratokkal. Ezekből kiderült, hogy Fried Salamon sírhelyét ugyan nem találtuk meg, viszont komoly esély van arra, hogy több Fried család élt a XVIII-XIX. századi Simontornyán.[50]

-         Fried Salamonnak a család által 1830-ra datált elhalálozása viszont bizonytalan, mert a „Simontornyai Járásbeli Zsidók Rovásos öszveirása” elnevezésű levéltári forrás még az 1837/38. ill. az 1838/39. évben is „Frid Salamon” adófizetőről szól. Érdekes a majdnem évről évre összeírt adatokat összehasonlítani.

A kimutatás adatai kissé talányosak. Csak ezt az egyetlen feljegyezést találtam Fried Jakabról, s nem tudható, hogy csak névelírás történt, vagy a valóságban is élt. Fried Sándorra kevés levéltári forrás utal, de az ő létezése a családi emlékezés miatt biztosnak mondható. Rejtélyes az is, hogy miért nem Bernát vette át 1840-ben Fried Salamontól a kalmárságot. Maga a kalmárság bejegyzés is rengeteg kérdést vethet fel. Egy másik Fried család kalmársággal foglalkozhatott? Véletlenül egyeznek meg két esetben is a keresztnevek? Ugyanakkor a fenti kimutatásba több elírás is kerülhetett (Fridman Bernad, Frid Bernát, Fried Bernát feltevésem szerint ugyanaz a tímármester), de előfordulhatott az is, hogy a XIX. század derekáig a Fried család más gazdasági ágazattal is próbálkozott a bőrkikészítésen kívül. Az is elképzelhető, hogy Sándor visszatért Simontornyára és kereskedelemmel foglalkozott. Ezt látszik alátámasztani az izraelita születési anyakönyv két bejegyzése is, ami szerint az 1852-ben született „Mózes Fried” és az 1857-ben született „Netti Fried” édesapja „Sándor Fried”, édesanyja „Kati Fried” volt. Ez ügyben sok a kérdés ill. a feltevés. Bőséges bizonyítékot csak Bernát tímártevékenységéről találtam, de erről majd később szólok.

Fried Salamon családjában „…családtagként egy fiút és egy leányt jegyeztek fel az összeírók, de tudjuk, hogy fia volt: Bernát, a gyár későbbi névadó őse, és Sándor, aki Kalocsára költözött és további sorsa ismeretlen. Valószínű, hogy 1828-ban már nem lakott Simontornyán.” [51] Érdekes, hogy a leányt sem a Fried leszármazottaktól kapott családfa, sem a  Fried család megbízásából készült 150. évfordulós kiadvány nem említette. T. Mérey Klára tanulmánya is elvetette ezt a gondolatot, pedig az 1828-as összeírás egyértelműen leányról is ír:

        „Filii: 1

 Filiae:1” [52]

Miután az 1828-as összeírás nem tett említést Sándorról, valószínűleg nem élt már együtt családjával, hanem – mint a családi emlékezés is megőrizte - tényleg elköltözött Kalocsára.

      Érdekes elidőzni még egy kicsit az 1828-as szabályszerű összeírásnál. Eszerint a 70 éves Salamonnak a bérelt lakóhelyén és műhelyén kívül nemigen lehetett más vagyona. Nem rendelkezett sem földterülettel, sem réttel, sem gyümölcsössel, sem jelentős állatállománnyal. Egyetlen tehenet jegyeztek be neve mellé: „Pecora – Vaccae foetae, aut matres: 1” [53] Az  összeírás szerint egy segéd után adózott a konkurenciát és az úrbéri pert is túlélő tímármester.

Fried Salamon  (1758-1830) családja 
Fried Sándor                              Fried Bernát                           Fried leány

                                                  (1807-1886) 

 3. Az utód: Fried Bernát

A XIX. század elejére Fényes Elek leírása alapján jelentős kereskedelmi központtá alakult Simontornya. Évente négy vásárt rendeztek, amelyek 2-2 napig is eltartottak. A piacokon kiderült, hogy a kereslethez képest sok volt a kínálat, vagyis sok volt az iparos, feleslegesen nőtt a céhtagok száma. A folyamat megállítására a vármegye megalkotta saját árszabályozását, amely minden mesteremberre, vendéglősre és kereskedőre is vonatkozott. „Ezt fel kellett olvasni a lakosság előtt is. Az engedélyezett árhoz kellett magukat tartani, mert megbírságolták, megbotoztatták a szabályszegőket.” [54] Fried Salamon és Bernát, ha származásuk miatt nem is lehettek céhtagok[55], de kommenciós tímárként is be kellett tartaniuk az előírt árakat.

1830-tól Fried Bernát irányította a tímárműhely munkáját, s hamar összeütközésbe került az uradalommal. Az alapproblémát az okozta, hogy a csatorna új medrének ásása után az uradalom minden parthasználati, halászati és vízhasználati jogot magának vindikált. Miután Fried Bernát a bőrök áztatásához használta a csatorna vizét, az úriszék 1836-ban egy nagyobb összegű adót vetett ki rá. Ennek mértékét a tímármester túlméretezettnek tartotta és orvoslásért a Legfőbb Nádori Kuriális Törvényszékhez fordult. A közgyűlési iratok szerint már 1838-ban kedvező ítéletet hoztak számára, mert „…felolvastatott a Nádori Cancellariából e’ f. hó 5én költ K.birói parancsolat, melly szerint Fried Bernát által a Simontornyai Uriszéken timár mesterségétől évenként járt fizetésnek megszüntetésére indított perben következett végrehajtás megsemmisittetik, és birói visszafoglalás utján orvosoltatni rendeltetik.” [56] Néhány hónapig még húzódott a végrehajtás: „Perczell Móritz fő szolgabiró Úrnak … meglévén hagyva, hogy Fried Bernát Simontornyai timár ellen az Uriszéken hozott ítélet végrehajtását felfüggesztvén, a’ folyamodó részére költ Nádori parancsolatban megrendelt vissza foglalást törvényszerüleg eszközölje, ebbéli eljárásáról pedig jelentést tegyen.” [57]

Végül az 1839. év hozott sikert: „Perczel Móritz főszolgabiró úrnak meglévén a’ 2913. sz. alatt tovább is hagyva, hogy Fried Bernát Simontornyai timár ellen az uriszéken hozott ítélet végrehajtását felfüggesztvén, a’ folyamodó részére kiadott Nádori parancsolatban megrendelt visszafoglalást törvényszerüleg eszközölje, e’béli eljárásról pedig jelentést tegyen – előadá ebben főszbiró Úr, hogy a pénz visszafizetést Fried Bernát részére az uriszék meg rendelte ugyan, de azt az azzal megbizott gazdatisztség mind eddig nem tellyesitette; - mire nézve a föszbiró Úr az elébbi végzés értelmében a’ további szükséges eszközlés végett ujólag kiküldetett a’ dolog mibenlétéről a’ jövő közgyülésre világositó jelentést teendő.” [58] Ezek alapján a Nádori Kuriális Törvényszék Fried Bernátnak adott igazat, s az adózását eltörölte. Perczel Mór szolgabíró segítsége révén egyezséggel zárult le a három évig húzódó peres eljárás. Azért időztem el ilyen hosszan a peres ügynél, mert T. Mérey Klára a többször idézett tanulmányában nem erre a következtetésre jutott.

„… újabb ellentét támadt … a Sió vizét mesterségéhez használó tímármester és az uradalom között. Az e tárgyban összeült úriszék Fried Bernátot, a Sió vizének használatáért nagyobb összeggel terhelte meg. Fried megfellebbezte a döntést, s e per 1839-ben zárult. Elmarasztaló eredménye valószínűleg döntő szerepet játszott abban, hogy a tímármester mindenképpen szabadulni igyekezett az uradalomhoz tapadó kötöttségeitől. Az uradalom – ekkor már a görög származású Sina család tulajdonába kerülve – igen racionális gazdálkodást folytatott. Nyilvánvaló, hogy Fried Bernát, a simontornyai tímármester - bármennyire is érezte igazát -  nem nyerhetett pert az 1830 óta bárói rangra emelt és Tolna megye táblabírájaként is szereplő és ítélkező Sina testvérekkel szemben.” [59]         Nos, a levéltári források ennek pont az ellenkezőjét igazolják. 1839-ben Fried Bernát visszakapta a vízhasználatért befizetett nagyobb összeget.[60] Ugyancsak ebben a tanulmányban olvasható, hogy az „… uradalom által követelt összeg nagyságát nem ismerjük, de minthogy az egyik, 1829-ben Szekszárdra költöző tímárt (valószínűleg Brifák Józsefet) évi 50 forint fizetésére akarták kötelezni, feltételezhető, hogy a Friedektől is legalább ennyit kívántak vízhasználati díjért.” [61]

A megnyert per természetesen nem jelentette azt, hogy Fried Bernát minden probléma nélkül űzhette iparát. 1841-42-re azonban komoly nehézségei támadhattak, mert Babos József indítványozására a vagyonát zár alá akarták vetetni.  „Babos Josef nagyszékelyi Izraelita Fried Bernáth Simontornyai timár elleni több rendbéli keresetének biztosittására ennek vagyonát öszveiratni, ’s birói zár alá vétetni kéri; mihez képest meghagyatott Lipovszky György Szolga biró úrnak: hogy a’ folyamodásbeli kérelmet egyetértőleg az illető uradalommal eszközölje, és a következett sikerről a jövő közgyülésre jelentést tegyen” [62]

Minden bizonnyal Fried Bernát nem tudott fizetni hitelezőjének, de a kettőjük közötti perlekedést egyezséggel zárták le. „… meglévén bízva, hogy Babos József nagyszékelyi zsidónak Fried Bernáth simontornyai timár elleni több rendbéli keresetének biztositására nézve, ennek vagyonát zár alá vétetni kérő folyamodását, az illető Uradalom hozzájárulásával eszközöljék és a’ sikerről jelentést tegyen - jelenti hivatalosan, hogy a perlekedő felek egymás kőzt megegyeztek, - melly és tudomásul vétetvén…” [63]

A Közgyűlési iratok arról is tanúskodnak, hogy ezzel párhuzamosan újabb peres ügye támadt Fried Bernátnak, mert 1841-ben ellopták bőreit.  „Fried Bernáth Simontornyai izráélita timár mester f.e. szeptember hó elején eltolvajlott, s Dunaszentgyörgyön feltalált bőrei végett nemes László Mihályné és nemes Döme Istvánné ottani lakosokat, mint orgazdákat szoros kérdőre vonatni, és Eger Ferenc Uzdi csárdást elfogatván, evveli, és Simontornyai Kranitz Péternek is az utóbbival leendő szembesittésöket, valamint az általok okozzott károk, és költségek megtérittését eszközöltetni kéri; ezen keresetnek egyetértőleg egyszersmind czélirányos megvizsgállására, és kellő világosságra hozása végett Lipovszky György és Erős Lajos alszolgabíró urak kiküldettenek.” [64] Minden bizonnyal ez a komoly vesztesége is közrejátszhatott abban, hogy fizetésképtelenné vált egy időre a nagyszékelyi hitelezőjével szemben. Végül ez az ügy is Fried Bernát győzelmével ért véget. „Az Ügyészi hivatalnak a’ 2287. p. szerint Fried Bernát Simontornyai zsidótól ellopott, és Dunaszentgyörgyön feltalált bőrei miatt Ns László Mihálynő, és Döme Istványné ellen véghez vitt tiszti vizsgálat oly végre lévén átadva, hogy arra nézve e’ köz gyülésre véleményt adjon, - ezt beadta –  ahhoz képest Erős Lajos Szbiró Úrnak meghagyatott, hogy a’ folyamodó ökör bőreinek eltolvajlásával terhelt Gerjenyi Eger Fereczet, úgy azon lopott börök átvétele, és rejtegetésével következve orgazdaság vétkével terhele Ns László Mihálynét a jövő büntető Törvény székre bérendelje, a’ hol a’ nevezett bünös személyeknek érdem szerinti megfenyitetések eránt a’ további intézkedés következni fog.” [65] Ezek után Fried Bernát teljes energiával hozzáfoghatott a további bővítéshez. Minden bizonnyal az uradalommal való állandó pereskedések érlelték benne meg azt a gondolatot, hogy fel kell hagyni a műhely bérlésével, s hogy saját házat, műhelyet kell kialakítania, hogy ne legyen állandóan kiszolgáltatott helyzetben. Természetesen ehhez kellettek az 1848-as áprilisi törvények, amelyek alapján megszabadult az uradalmi kötöttségektől. Csak ezek után gondolhatott a háztulajdon szerzésére.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Fried Bernát már 1840-ben próbálkozott a tulajdonszerzéssel. A városi jegyzőkönyvbe be is került a 79. iktatószám alatt 1840. január 6-án egy „Zselléri Lakházrol Szolló Szerződés”, amely „Kritsher Jakab eladó és Fried Bernhárd vevő között” jött volna létre, ha elfogadták volna. A szerződés lényege, hogy Kritsher Jakab 830.- forintért eladta lakását a hozzátartozó fundációkkal együtt Fried Bernátnak, akinek 400.- forintot azonnal ki kellett fizetni, a fennmaradó 430.- forintra 6 %-os kamat mellett fizetési haladékot kapott. A szerződés hosszasan rögzítette a feltételeket, de hiába, mert az 1840. március 7-én kelt Tóth Ferenc fiskális úr által írt levélből megtudhatták, hogy  „Ezen Szerződés – miután a fennálló L.felsöbb Királyi rendelések szerint – a türelmezett Izraelitáknak a’ földet urodalmat … adni – míg a’ korig nem kötelezhetnének - elnem fogadtatik”. E bejegyzés után a jegyzőkönyv címoldalára is felkerült, hogy „Elutasitatik és helyben nem hagyatik.” [66]  Vagyis a kísérlet nem sikerült.

         1855-ben érkezett el az az alkalom, amikor a Sió jobb partján, a „…hajdani Barbacsy-féle réteket mérték ki a mai Gyár utca keleti oldalán…” [67], s a szélső három kertet sikerült Fried Bernátnak megszereznie. Ezek az 1-3. helyrajzi számú házak tartozékai voltak. ”Ott épített magának lakást, s közvetlenül mellette műhelyt.” [68] Ott dolgozott rendíthetetlen kitartással és szorgalommal. „A gyártás akkori módja meglehetősen egyszerű volt. A nyersbőröket a Sióban feláztatták, utána mésztejjel, fahamuval a szőrt meglazították, kézimunkával eltávolították a szőrt és felesleges húst, azután gubaccsal, vagy tölgy-fenyőkéreggel cserezték. Ennek megfelelően volt egy meszes helyiség és egy cserzőszoba, melyben nyolc cserzőkád állott, ezen kívül volt még az udvaron két úgynevezett ültető kád.”  [69]

A szakirodalmat tanulmányozva azonban mégsem lehetett ez olyan egyszerű eljárás, mert a cserző anyagban a bőröket állandóan forgatni kellett, hogy az jobban behatoljon a bőrbe. „A bőrök közé fakereteket tettek, hogy elősegítsék a lé-mozgást, sőt a bőröket lyukasztották is, hogy ezek könnyebben felvegyék a cserzőanyagot.”  [70] A szakirodalom szerint azonban ezek sem segítettek, így később is állandó feladatnak bizonyult a cserzés időtartamának lerövidítése. A kádcserzés módszerével (amelyben a bőrök függesztve lógtak) a cserzés 20-25 napig tartott.

         „Ebben az időszakban megnövekedett a bőrök iránti kereslet is, hiszen az úrbéri birtokrendezések befejezése után kialakuló paraszti gazdaságokban is szükség volt szerszámokra, amelyek egy része (lószerszámok, szíjak stb.) bőrből készült. Az iparosok között is a bőrt igénylő cipő- és csizmadiamesterek száma volt a legnagyobb.” [71] Fried Bernátnak először két fia, Móric és Vilmos segített, majd 5-6 tímársegédet, néhány inast és napszámost is alkalmazott. „Fried Bernát egész patriarchális módon kezelte munkásait. Kis család volt ez a jóindulatu Bernát vezetése mellett, aki mindnyájuknak gazdája és egyben apja is volt. Ki is tartottak mellette munkásai hűségesen, úgy, hogy Beleznai Károly 42, Kronstein János 40, Ivancsik József pedig 50 évet töltött itt és ez utóbbi felsőbb helyről kitüntetést is kapott.” [72] Dr. Kiss István szerint (aki beszélhetett a Bernát keze alatt dolgozó tímársegédekkel) az egész csapat 16-18 főnyi volt. A jó viszony pedig azért alakulhatott ki, mert együtt dolgoztak (főnökükkel) munkaadójukkal. Emellett Bernát „…humánusan bánt velük s évenkint szüretkor meg is vendégelte őket.” [73]

Egyik fiatalabb gyermekét, Vilmost Bezdánba majd Vukovárra küldte tanulni, hogy ott megtanulja az újabb cserzési eljárásokat. Ekkoriban már komoly kutatások folytak a cserzés idejének lerövidítése érdekében, s kellett haladni a korral, ha a kis üzem fejlődni akart. Márpedig Bernát folytonosan és nagy energiával fejlesztette a céget. Már egyre nagyobb mennyiséget tudtak előállítani, de ehhez szükségük volt egyre több nyersanyagra is. A környék állatállománya sem bizonyult elégnek, így a veszprémi, székesfehérvári és szekszárdi mészárosokkal 30 évre szóló szerződést kötött, melynek értelmében előre lekötötte a nyersbőröket megfelelő előleg ellenében. Gubacsot a környék erdei adtak, amit Bernát olcsó pénzen felvásárolt, csert és fenyőkérget pedig a Lőwi-féle fakereskedés szállította a cégnek megfelelő rendszerességgel.

         Az így előállított bőrök népszerűvé váltak, főként Horvátországban szerették viselni a simontornyai könnyű talpbőrből készült bocskorokat. „Hetenként készítettek hatvan darab talpat, hatvan darab felsőbőrt, azonkívül tetemes mennyiségben blankbőrt, sima, barkás és vikszos borjubőrt.” [74] Az értékesítést is maguk oldották meg. Főként vasárnaponként várták vevőiket, akik kocsikkal érkeztek és szállították el az akkor már igen közkedvelt simontornyai bőrt. Természetesen a vásárokat sem hagyták ki, hiszen azok is jó lehetőségeket biztosítottak termékeik népszerűsítésére „…Ozora, Tamási, Pincehely, Dunaföldvár, stb. helységekben.” [75] Fried Bernát – saját jól felfogott érdekét is figyelembe véve – nagyon jó kapcsolatot épített ki a környékbeli csizmadiákkal. Nem egy esetben az eladósodott, könnyelmű csizmadiákat kisegítette, hogy újra talpra tudjanak állni. „Nagy is volt a népszerűsége az egész vidéken, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a simontornyai erdőben hosszú időn át tanyázó szegénylegények, akik a vásározó kereskedőket gyakran megtámadták, Fried Bernátot sohasem bántották”. [76] Ezt a családi visszaemlékezést megerősítette és pontosította egy korabeli alispáni irat is. Eszerint 1862. október 7-én a simontornyai erdőben valóban egy „rabló banda” tanyázott. Tagjai  „magyar honvédeknek”[77] nevezték magukat, és a simontornyaiaktól pénzt, kenyeret, szalonnát követeltek.

Fried Bernát vevőköre és a gazdasági lehetőségei az 1867-es kiegyezés révén kiszélesedtek. A gazdasági konjunktúra egyre nagyobb beruházásokra ösztönözte a cég vezetőjét. A cseres kádak egyre szaporodtak: 8 helyett már 18-ban cserződtek a bőrök, és minduntalan kinőtték az éppen befedett területeket. Amint a fejlesztésben utolérték volna magukat, máris szűknek bizonyult a telephely. 1875-ben egy új épületszárnyat építettek a már meglévőkhöz, amit szárító-, festő- és bőrkikészítő műhelyként használtak. „A tímárműhely tehát már megalapozta jó hírnevét, és egyre jelentősebb helyet kezdett elfoglalni Simontornya és környéke gazdasági életében. 1876-ban, amikor a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara településenként összeírta a területéhez tartozó iparosokat és kereskedőket, Simontornyán egy tímárt tüntetett fel önálló vállalkozóként, aki akkor hét segéddel dolgozott, és a mezővárosban a legmagasabb kereseti adót fizette (120 forintot). Ez a műhely a Friedek tímársága volt. Az általuk fizetett magas adó összegét mindössze egy kocsmáros közelítette meg, az 100 forintot fizetett. Simontornya többi iparosa és kereskedője jóval kevesebb adót fizetett és munkaerőt foglalkoztatott.” [78] Mindezek az adatok a Soproni Kereskedelmi és Iparkamarának 1876. évi statisztikai jelentésében olvashatók.[79] Tehát amíg az  „… 1828-ban még egy segéddel dolgozó Fried Salamon egyenrangú volt a mezőváros másik hat iparosával”, addig „…1876-ban a tímárüzem élre tört, és a mezőváros legeredményesebben dolgozó önálló vállalkozása lett.” [80]

Erre az időre már égető szükségük volt a gépesítésre, de anyagilag még nem engedhették meg maguknak az ilyen irányú fejlesztést. Minden bizonnyal a szükség vitte rá Fried Móriczot arra, hogy kísérletezésekbe kezdjen, s megpróbálja befogni a víz energiáját: „…két tutajra erősített vízikerékkel akarta a vízi malmok elve szerint a Sió vizének erejét vízszivattyúzásra felhasználni, de kísérletei nem jártak eredménnyel.” [81]

Fried Bernát 79 éves korában, 1886-ban hunyt el. Felesége Eisenschitz Erzsébet volt, aki Szombathelyen született[82] és a családfa alapján három évvel lehetett idősebb párjánál. (Sírja a régi zsidótemetőben található, az  egyetlen magyar feliratú sírkő őrzi emlékét.) Fried Bernát ekkor már  özvegy volt, és végelgyengülésben halt meg.

Ugyan eddig nem szóltam róla, s egyetlen forrásból sem nyertem megerősítést, de a temetőben közvetlen Fried Bernát sírja mellett található Fried Mária sírköve. A felirat tanúsága szerint 1904. március 22-én életének 68. évében halt meg, vagyis 1836-ban született. Az évszámok és a lenti táblázat alapján Bernát leánya lehetett.

Ide kívánkozik egy olyan adatsor, amely az 1848-as népszámlálás idejéről egészen váratlan dolgokat őrzött meg. Már ránézésre észrevehető néhány pontatlanság és igen sok egyezés is, de az ismeretlen adatok, melyek az Interneten találhatók[83]   mindenképpen elgondolkodtatók.

 Eszerint  

Fried Bernát foglalkozása (tanító) minden bizonnyal tévedés már csak azért is, mert levéltári forrásokból ismerjük az akkori zsidó tanító, Heischer Sándor nevét. A téves foglalkozás megjelölés ugyanakkor lehet elírás is akár tanár-tímár, akár teacher-tanner relációban. Életkora sem stimmel, 1848-ban 41 éves volt.

A felesége neve némi magyarázgatással elfogadhatónak tűnik:

·      Eizensetz-nek elírva az Eisenschitz

·      Boszi – Bözsi lehet az Erzsébet megfelelője

Életkora ugyan nem egyezik meg a család által ismerttel, de minden bizonnyal ugyanarról a személyről van szó mindkét esetben. Nagyobb talányt okoznak a feltüntetett gyermekek. Az itt összeírt hat utód mellett még biztosan tudunk kettőről. Igaz, a 8-10 gyermek egyáltalán nem számított ritkaságnak abban az időben, de csak Móricz és Mária esetében találunk megerősítést a táblázatban. Viszont igen érdekes, hogy a bizonyítottan 1840-ben született Vilmos nem szerepel a gyermekek között, pedig akkor már 8 éves volt.  Samu 1849-es születése miatt pedig nem jelenhetett meg a kimutatásban.

Fried Bernát negyedik (?) gyermeke Fried Samu volt, de róla sem a családfa, sem a 150. évfordulós könyv nem tett említést. Létezéséről egy 1890. május 4-én kelt levéltári forrás nyújtott biztos adatot. Eszerint dr. Fried Samu Budapesten élt és ügyvédeskedett. 1890-ben azt kérte, hogy születését utólagosan anyakönyvezzék „…minthogy születése évében rendes anyakönyvezés itt még nem is létezett…”. Lővy Márkusz, a Görbő-Pincehely Rabbiság mint izraelita anyakönyvi hivatal vezetője tudatta a gyönki főszolgabíróval, hogy a „…körülmetélési jegyzőkönyv szerint Samuel Fried, Baruch Fried simontornyai lakos fia, 5609ik évben zsidó időszámítás szerint, az omer 17ik napján metéltetett körül.” [84]  Az általa kiszámított születési idő (a körülmetélés előtti nyolcadik nap) teljesen egybehangzott Lővi Mór és Friedman Mór izraelita tanúk vallomásával. Ezek alapján Fried Samu 1849. május 3-án Simontornyán született. Az idézett forrás mindenféle körülményről tudósít. Itt olvasható:

·         hogy az apa, Bernát nevének óhitű megfelelője a Baruch volt, és Simontornyán látta meg napvilágot,

·         hogy az anya, Eisensütz Erzsébet Szombathelyen született,

·         hogy Samut világra segítő bába özv. Studerné volt,

·         hogy a komák dr. Pick és neje voltak,

·         hogy a körülmetélő Strausz Ignác Cecén lakott,

·         hogy mindezeket Lővi Mór és Friedman Mór tanúsította,

·         s hogy Fried Sámuel származása törvényes volt.

Ugyancsak ebből az iratcsomóból derült ki, hogy a beidézett tanúk öregségük miatt nem tudtak elmenni Gyönkre. Ez ügyben levelet írt Bereczk István jegyző a főszolgabíróhoz, amelyben tolmácsolta a család javaslatát: ”…Fried Vilmos itteni lakos, a nevezett Fried Samunak testvére kéri …tekintetes főszolgabíró urat, kegyeskedjék ezen ügyet a helyszínen Simontornyán tárgyalni, mely esetben hajlandó a költségeket megfizetni”.[85] Főleg az utóbbiak miatt, de a doktori cím miatt is kicsit érthetetlen, miért nem tartották számon Fried Samut, miért nem emlékeztek rá az unokatestvérek. Igaz, hogy 1890-ben Fried Vilmos legidősebb fia, Pál még csak három éves volt, de a nagybácsikat nem szokás elfeledni, hacsak nem tett a család számára valami kellemetlen vagy megbocsáthatatlan dolgot.

A Simontornyán élő Fried családtagok minden valószínűség szerint az ortodox zsidósághoz tartoztak. (A Baruch = Bernát név használata is ezt sugallja.) Az ortodoxónia követőire a tradíciókhoz való feltétlen kötődés volt jellemző. Azt vallották, hogy „…a legteljesebb állami lojalitás mellett a legmesszebb menőkig ragaszkodni kell a vallásos élet minden, az évszázadok által szentesített szokásához”.[86]  Ezzel szemben a neológok vagy kongresszusiak, akik közé a gazdagabbak és értelmiségiek tartoztak, vallási modernizációt hirdettek. A neológ irányzat követője „…a legteljesebb jóhiszeműséggel kívánta azoknak a válaszfalaknak a lebontását, amelyek a múltban a zsidó vallás meg nem értéséből, egyes, a kívülállók számára nehezen érthető szokásokból … emelkedtek a zsidó és nem zsidó társadalom közé. Meggyőződésük volt, hogy a vallásos életnek alkalmazkodnia kell a modern polgárosult társadalom követelményeihez.” [87]  Nagy valószínűség szerint Fried Samu is közéjük tartozhatott, s talán ezért szakadhattak meg a családi kapcsolati is. Az is lehet, hogy kikeresztelkedett, s ez az itthon maradottak számára elfogadhatatlannak bizonyult.     Mindenesetre négy hónap múlva névváltoztatási kérelmet adott be a budapesti tanácshoz. Erről 1890. szeptember 16-án a következő értesítést kapta Tolna vármegye alispánja: „Simontornyán 1849 május hó 3án született izraelita vallású, dr. Fried Samu vezetéknevének Faragó-ra kért átváltoztatása a nagymélt. m. kir. belügyminiszter úr f. évi szeptember hó 2án 62133 sz. a. kelt … hivatalos másolatban közölt  leirata szerint megengedtetvén, - van szerencsénk a tek. alispáni hivatalt megkeresni, miszerint ezen körülményt a görbő pincehelyi izraelita hitközség születési anyakönyvének A betűs kötetében a 27 lapon 21 folyó szám alatt feljegyeztetni és ennek megtörténtéről bennünket értesiteni sziveskedjék”.[88] A visszaigazolásra nem találtam levéltári anyagot, de a születési  anyakönyvbe, a megadott helyre bekerült a névváltoztatás ténye.

Fried Bernát                Eisensütz Erzsébet        

(1807–1886)                    (1804- ? ) 

Fried Mór                             Fried Mária           Fried Vilmos         Fried Samu

 (1832-1912)                    (1836-1904)          (1840-1918)           (1849-?

4. A  Fried Bern és Fiai cég létrejötte
         Magyarországon 1850. március 18-án az ideiglenes kamarai törvény szerint fel kellett állítani a kereskedelmi és iparkamarákat. (Tolna vármegye 1881-ig a soproni azután a pécsi kamarához tartozott.) A kamarához való tartozás az összes kereskedőre és iparosra nézve kötelező jellegű volt, így természetesen a Fried Bernát vezette bőrüzemre is. „A Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1883-ban kibocsátott jelentése … a bőr, sörte- és szőrmeipar területén … ’gyárszerű tímárüzlet’-ként említi meg Fried Bernát simontornyai üzemét…” [89] Az 1883. február 3-i alispáni jelentés - amit az Országos Statisztikai Hivatalnak küldött -, a megye területén 8 személynél többet foglalkoztató 4 iparvállalatról szólt, köztük a „Fried Bernát és fiai” [90] cégről.

1885-ben érdekes adatsor derült ki a Simontornyai Fried Bernát és Fiai üzemről a simontornyai járás főszolgabírójának jelentéséből, melyet a járás területén lévő bőr- és lábbeliáru gyárakról tett. Ezek szerint Tolna vármegye Simontornyai járásában két bőripari cég létezik:

1.       Simontornya Fried B és fiai

2.       Hőgyész  Weltman Mór

A Fried Bern. és Fiai cégnek annyira eredményes volt a gazdasági tevékenysége, hogy már adakozásra is gondolhatott, legalábbis erről tanúskodnak a református egyház iratai, melyek az adományokat pontosan feljegyezték:

·         „Fried Bernát … 50 frt” [91]

·         „Fried Bernát izraelita oly czélból hagyott végrendeletileg, hogy annak kamatjából szegénysorsu ref. vallásu iskolás gyermekeknek kézikönyvek vásároltassanak… 50 frt”[92]

·         A simontornyai református egyház gondnoka, Kovács Péter számadása az 1891. évi bevételekről és kiadásokról a 98. sorszám alatt a következőket írta: „50 Ft. ’Fried’ féle iskolai alap évi kamata 4 Ft.” [93]

Fried Bernát izraelita hitű volt, mégis segítette a református egyház szegény sorsú gyermekeit. Fiai – úgy gondolom - a helyi izraelita iskolába járhattak, bár erről semmilyen dokumentum nem áll rendelkezésemre. Érdekességképpen viszont néhány gondolat erejéig szeretnék megemlékezni mind a zsidó hitközségről, mind az általuk fenntartott iskoláról. A helyi zsidóságnak 1789-ben a nagy összeírás idején még biztosan nem volt iskolája. Hat főnek kellett volna a római katolikus iskolát látogatnia, de nem járt egy sem. Itt utalnék vissza arra a tényre, hogy gróf Styrum Károly 1770-ben engedte meg először regálébérlőjének, másodszor pedig Fried Salamonnak hite megőrzését. 1827-ig csak néhány izraelita telepedett meg Simontornyán, a nádori összeírás alapján „…két kereskedő és egy üveges” [94] képviselte a zsidó felekezetet. Mindez nem véletlen. Nagyon nehezen boldogulhattak, mert minden egyéb mellett fizetniük kellett az ún. tolarenciális adót is. Még messze nem esett szó az izraeliták egyenjogúsításáról. 1829-ben összesen 5 párt (35 lelket) jegyeztek fel Egyed Antal[95] összeírása ürügyén. 1847-re számuk megnövekedhetett, mert már iskolát is működtettek, ahol az alispáni jelentés szerint 10 gyermek (4 fiú és 6 leány) tanult egy osztályban. Ebből az is kiderült, hogy a zsidó tanító éves fizetése csupán 30 forint volt.[96] Az 1848/49-es állapotváltozásra egy „Vegyes kimutatások” elnevezésű táblázat mutat rá. Eszerint „Heischer Sándor zsidó tanittó” éves fizetése 70 forintra emelkedett (azonos volt a római katolikus tanítóéval).[97] Ez ellentmond annak az 1896-os alapítási évszámnak, ami A Tolna megyei zsidók története című tanulmányban olvasható.[98] Egy biztos, hogy nem zugiskolaként működött a simontornyai zsidó elemi népiskola, hiszen szerepelt a megyei kimutatásokban, és utalt rá dr. Kiss István krónikája is. 1850-ben a simontornyai izraeliták már 96 főt számláltak, így miután „együtt lehettek tízen … megalakíthatták a hitközséget.” [99] Imaház és iskola céljára a régi sóház egyik melléképületét (a mai Petőfi úti iskola és Szentháromság szobor közötti területen) bérelték ki. 1864-ben 117 főre nőtt a zsidó lakosság, így hamarosan kinőtték a bérelt épületet. Az uradalomtól a régi Barbacsy-féle ház kertjéből (a mai Iskola úton Balázs János házhelyén) kaptak telket, hogy ott felépítsék templomukat és iskolájukat. A zsidó hitközség iskolafenntartó törekvéséről még a Tolnamegyei Közlöny is megemlékezett. „…Mily áldozatokat hoznak az izraeliták gyermekeik javáért, az már tudva van … egy-egy gyermek néha 15-20 frtot vagy többet is fizet évenként, azonfelül, hogy a tanítót sorban kosztoltatja, mos neki stb. … Simontornyán … elmaradnak a nagyon szegény gyermekek, Simontornyán pedig egyetlen egy leány sem jár az iskolába …Simontornyán 9-10 fiut tanít egy tanító, s fizetése minden ellátás és 120 frt.” [100] Hamarosan kiderült, hogy az iskola nagyon egészségtelen. Matavovszky Béla királyi segédtanfelügyelő így írt a zsidó iskoláról: „Simontornya, izrael., oly alacsony és sötét, hogy okvetlenül ujra épitendő.” [101] A század végére változott a helyzet, hiszen „virágzó hitélet fejlődött ki és a jó tanítóval rendelkező népes iskola emelte a kultúrát.” [102]               A fent említett tanító Singer Adolf (magyarosítás után Sas Adolf) volt, akiről érdemes megjegyezni, hogy 1896-ban a Néptanítók V. Egyetemes Gyűlésén egyedül ő képviselte a simontornyai oktatási intézményeket.[103] Az ő idején élte virágkorát a simontornyai zsidó népiskola 40 iskolakötelessel és a zsidó hitközség. kb. 160 fős lélekszámmal. Az idők folyamán a lakosság elöregedett. 1912-re már csak négy tanköteles gyermek volt, így a zsidó iskola bezárta kapuit. Ennek ellentmondani látszik egy 1924-es irat, amely arról szól, hogy az „…az izraelita tanító széna járulékát 1923 év végéig felvette és így részére 1924 évtől kezdve…” [104] a széna járulékot 10 aranykoronában állapították meg. Az iratot Fodor Károly főjegyző hitelesítette 1924. december 15-én. Mindezek alapján az iskola hivatalosan bezárhatta kapuit, de az izraelita tanító még sokáig nevelte a gyermekeket, s tanította tovább is a hitélet legfontosabb ismereteit.  A hivatalos iskola megszűnésére bizonyíték az a római katolikus iskolaszéki jegyzőkönyv, amely az iskolai illetékek befizetésével foglalkozott: ”Az izr. és ev. tanulók iskolai illetékét e tanévre 10000 K-ban …állapítja meg”. [105] Hogy az egyház nem veszítette el jelentőségét, az egyrészt köszönhető az itt maradt idősebbeknek, továbbá a bőripar fejlődésének. Több betelepülő kereskedő, mérnök és tisztviselő család ápolta itt hitéletét, de a XIX. század végi virágzását nem tudta visszahozni soha.[106]

 5. Az utódok: Fried Móric és Vilmos

Bernát halála után lassú, de stabil fejlődésnek indult az ipartelep. Először a két testvér együtt vezette az üzemet, később Móric kilépett „…és azontul már csak tanácsaival támogatta öccsét.” [107] Későbbi tevékenységéről nincsenek hírek. Emlékét és kihalt családja emlékét az új zsidó temető Fried kriptája őrzi.

A valamikor igényesen megépített „szép” kripta mára romos állapotba került. A hozzátartozók hiányát megérezve állandóan romlott az állaga. A ma emberének feladata, hogy méltóképpen helyreállítsa a síremléket.

Fried Arnold Baján volt diák, s a halotti anyakönyv szerint öngyilkosságot követett el 16 éves korában. A születési anyakönyv alapján Abraham nevű gyermekük is volt, de ha alaposabban megnézzük az adatokat, kiderül, hogy ugyanarról a fiúgyermekről van szó mindkét esetben. Ezek alapján „Fried Abraham” 1864. március 5-én született. Édesapja „Fried Móritz”, édesanyja „Mili” (Emília), a koma „Bernhard Fried”[108] volt. Valóban betöltötte már a 16. életévét 1880. május végére.

Lényegesen szerencsésebb életútja volt Vilmosnak, akinek hét (?) gyermeke volt, s közülük kettő apjuk örökébe lépett, de erről majd később szólok. Vilmos igyekezett a kor követelményeinek megfelelni és a technika fejlődésével lépést tartani még akkor is, ha munkájára a régi tapasztalatok tisztelete, követése volt is jellemző. Ő volt az, aki Bezdánban és Vukováron tanulta a tímár mesterség tudományát, s aki később több cikkben számolt be a bőr eladásának, gyártásának körülményeiről, problémáiról. 1896-ban a Magyar Bőripar lapban arról ír a „A magyar bőripar hajdan és most”[109] című cikkében, hogy gyermekként milyen tapasztalatokat szerzett a szőrtelenítés, tisztítás és cserzés területén. A „Védelmet a bőriparnak” című cikkében „…sürgette az olcsó amerikai bőrök versenyének megszűntetését.” [110] Először is magas vámokat kért a behozott kész bőrökre, amit 1896-tól meg is tettek „8 Ft-ról 20 Ft-ra emelték a vámot” [111], másodszor szót emelt a nyersbőrök kivitele miatt, de ez nem aratott osztatlan sikert.

Annak ellenére, hogy bizonyos mértékig ragaszkodott a régi jól bevált módszerekhez, nem riadt vissza a korszerű technika alkalmazásától sem. Első nagy akciójaként 1886-ban üzembe állított egy gőzgépet. Ez eddig soha nem látott fejlődést eredményezett, és fordulópontot jelentett az ipartelep életében. „Innen kezdődik a modern arányokban vett fejlődés és ezzel a Fried Bern. és Fiai bej. bőrgyáros cég kiemelkedett a timárok közül. A vállalat őskora lezárult, a gépek korszaka kezdődött.” [112]

Ebből az időszakból fennmaradt egy érdekes irat, ami szerint „Tolna megyében kebelezett Simontornya nagy község alolírt elöljárósága által hivatalosan és hitelesen bizonyitatik, hogy Fried Alfred és Fried Bernhart nevek tévesen vetetek fel a’ megyei legtöbb adót fizetők névsorában…Az állami adót fizető timárczégből Bernhárt már fenti években kilépett, s jelenleg ezen czégnek vezetője Fried Vilmos ki a törvény értelmében megyebizottsági tagságra jogosulva van…” [113]  Érdekes a Fried Alfréd név feltűnése. Valószínűleg csak elírás eredményeként születhetett, mert semmi más okot nem véltem felfedezni a korabeli iratokban.

Ugyancsak e korszakból maradt ránk egy olyan bejelentés, amit „Fried Bernáth és fiai bőrgyárosok” terjesztettek fel az alispánhoz, mert Strausz Salamon dunaföldvári bőrkereskedő az ő érdekükkel ellentétes és engedély nélküli tevékenységet folytatott. Nevezetesen „…körülbelül 8 év óta részint külföldi bőrárukkal kocsin házalási kereskedést űz…”, pedig ezt az 1878-as 27285. sz. körrendelet megtiltotta.

 „1ször a házalást nevezett szabályok 2 §a ellen különös engedély nélkül űzi

   2szor a házaláshoz nevezett szabályok 16 §a ellen szekérfogatot használ

   3szor érintett szabályok 12 §a ellen külföldi árukkal is házal és végre

   4szer ezen szabályok 6 §a ellen a házalást segédjei által űzeti”

Ezért kérték az alispánt, hivatalos levélben keresse meg a pécsi Magyar Királyi Pénzügyi Igazgatóságot, hogy az arra hivatott közegeivel „…járjanak el…” [114] az ügyben.

Fried Vilmosnak egyéb ügye is akadt a hatóságokkal. 1884. márciusában panaszos levéllel fordult az alispánhoz, mert Simontornya községi hivatala útépítési hozzájárulás címén „…oly felette tulságos összeg vettetett ki, mit megfizetni egyáltalán hajlandók nem vagyunk, minthogy a kivetésben részünkről éppen semmi arányt nem találunk.”[115] Kérte (özv. Szikora Jánosnéval együtt), hogy az összeg nagyságát vizsgálják felül a megyei hatóságok. Erre hamarosan sor is került az 1884. április 22-én kelt jegyzőkönyv alapján. Eszerint a panaszosok kérelmét elutasították, és a községi elöljáróság intézkedése „…helybenhagyva aláiratott…” [116]

Fried Vilmos a nehézségek ellenére jól boldogult. Természetesen az új technológiai eljárások bevezetése sem maradt el. A régi (az izzasztás által szőrtelenített, megtisztított, árpalében kezelt majd cserzett) módszert felváltotta az új (meszes szőrtelenítés és másfajta kikészítő) eljárás. A bőrgyártás, amely évszázadokon keresztül alig változott, a századforduló idején az állandó újítások bevezetésével nap mint nap fejlődött.

Kezdetben nem volt nagy a munkások száma. Az 1891-es népszámlálás során még nem számították a 20 főnél többet foglalkoztató gyárak közé.

1890. december 3-án egészen biztosan 20 munkásuk volt, mert a minisztériumi iparfelügyelői ellenőrzésről fennmaradt elmarasztaló jelentés ezt a számadatot tartalmazta. „Fried bőrgyárában 20 gyári munkásnak csak cselédkönyvei vannak, holott az ipartörvény 111 §-a határozottan munkakönyveket rendel.”[117] Más negatívumot is tartalmazott ez a jelentés. Többek között azt, hogy „…az ipartörvény 117 §-a elrendeli hogy a munkásoknak munkaközben d.e. és d.u. egy-egy félórai s délben egy órai szünet engedélyezendő, Fried bőrgyárában délutáni szünet nem tartatik.” [118] Alapos, mindenre kiterjedő ellenőrzést kapott a Fried Vilmos vezette üzem, mert a továbbiakban olvasható, hogy „…a létrák alsó részei vashegyekkel látassanak el…betiltassék a hajtószíjaknak a gép mozgása alatt eszközlendő kézzel való fel- és letétele, - a mi helyett vagy szíjfel-, illetve áttevő készülékek alkalmazandók üresen futó korongokkal vagy e czélra szolgáló külön rudak szereztessenek be…a petroleum lámpák erre alkalmas üvegtokokba helyeztessenek, - végül balesetek alkalmára beszerzendők a legszükségesebb köt- és gyógyszerek. – Egyuttal figyelmeztetendők…, hogy az árnyékszékek fertötlenítésére nagyobb gond fordittassék, melyek legalább kéthetenként egyszer fertőztelenítendők.” [119] Fonyó László főszolgabíró 1891. január 8-án és január 23-án az alispáni hivatalnak részletes tájékoztatást adott a hiányok pótlásáról, miután „…a gyárban személyesen megjelenvén…”[120] tapasztalta, hogy ott minden feltételt teljesítettek.

 Fried Vilmos tehát jó szakember volt, azon túl értett a kereskedelemhez, s figyelt minden változásra, amit beépíthetett tevékenységébe. A legfontosabb kérdések és feladatok még mindig a meszezés és a cserzés idejének megrövidítésére vonatkoztak. Ekkor már Európa szerte ismeretes volt a krómcserzés, melynek eredete 1853-ra vezethető vissza, amikor is e svéd eljárást szabadalmaztatták. (Knapp 1858-ban továbbfejlesztette azt, így benne tisztelték a krómcserzés felfedezőjét, de eljárása még messze nem volt tökéletes.) Hamarosan létrejöttek a bőriparral foglalkozó iskolák, mint a nápolyi, torinói, lioni, freibergi. Ez utóbbi azért is fontos számunkra, mert Fried Vilmos ide küldte egyik fiát a krómbőrgyártás elsajátítására.

Az első gőzgép beállításával tehát gyárrá alakult át az addigi üzem, és egyre több munkást tudott foglalkoztatni annak ellenére, hogy időnként volt a cégnek sikertelenebb időszaka is. Ifj. Leopold Lajos a Tolnavármegye c. lap 1907. május 5-i számában ugyan kesergett a megye elmaradott gyáripara miatt, de azt is leírta, hogy a „…simontornyai bőrgyár 25 munkással…” [121] dolgozott, s hogy ez az egyetlen magáncég a megyében, mely gyári termelést folytatott.

Az első egyhengeres gőzgépet gubacsőrlésre, és vízszivattyúzásra használták, de 1890-ben már szükség volt egy új gőzgép beszerzésére, s hamarosan egy harmadik is követte, ami már komoly, nagyteljesítményű (45 lóerős) gépnek számított. Kellett is, mert az „ujonnan épült szárnyban ekkor már 40 csereskád állt, amelyhez még 11 ültetőkád járult” [122] Minden jónak ígérkezett, de akkor az egyéb gazdasági körülmények szóltak közbe:

·         Fokozódott az erdők kiirtása, így egyre kevesebb volt a cserzéshez szükséges gubacs.

·         A fa kellett a vasútépítéshez, s ennek ugyancsak egész erdőrészek látták kárát.

·         Egyre több földet fogtak művelés alá a földművesek szintén az erdők rovására.

·         Az 1890-es évben ráadásul még a termés is rossz volt. Az elszegényedett emberek azon túl, hogy kevesebb bőrt vásároltak, még kevesebb húst is fogyasztottak, így nem jutott a gyár megfelelő mennyiségű és minőségű nyersbőrhöz.

„A bőripar terén a simontornyai bőrgyártó cég – elsősorban az 1890-91. évi rossz termés miatt – súlyos nehézséggel küszködött. A kamarai jelentésnek ebből a megállapításából következtethetünk arra, hogy ez az üzem ekkor elsősorban még belső piacra, sőt a környék vásárlóira támaszkodott. A gyár vezetőségének a kamarához benyújtott jelentéséből azonban az is kiderül, hogy tervbe vették a keleti piac meghódítását, ahol ekkor erős versenytársnak számítottak az osztrák tartományok. A simontornyai gyár nyersanyagát belföldről szerezte és a kamara segítségét kérte ahhoz, hogy a gazdák a jövőben ne a szarvasmarha oldalára süssék be az ismertető bélyegzőt, mert ezzel a bőr egyik legértékesebb részét teszik hasznavehetetlenné.” [123]

Bár a kamara szerint a gyári jelleggel dolgozó üzemek közül keveset lehetett gyárként minősíteni, az 1898. évi állapota szerint feljegyezték, hogy „…a bőr-, sörte- és szőriparban Fried Bernát és Fiai” cége „bőrgyár”. Az 1900-as népszámlálási adat „…gyáripari vállalkozásként említi meg ... az egyik bőrgyártással foglalkozó üzemet, amely nyilván a simontornyai Fried gyárral azonos és ahol egy tisztviselő, két munkavezető, 18 tizenhat éven felüli férfimunkás és 4 szolga, vagyis összesen 25 alkalmazott dolgozott.” [124] 1906-1912 között  a munkáslétszám elérte a 32 főt.[125]

A múlt század utolsó évtizedeiben kezdődött el bőrgyártás technológiai fejlesztése is. „A korábbi hosszú ültetéses cserzési eljárással szemben bevezették a rövidebb idő alatt történő gödör és hordócserzést” [126], a Durio-féle gyorscserzést, amely „…forgatható hordókban, növényi kivonatokkal, az ugynevezett extraktokkal”[127] történt. Ez az eljárás csak lassan tudott teret hódítani Magyarországon, de az 1930-as évekre már minden számottevő tímárműhely nélkülözhetetlen berendezésévé vált.

Új cserzőanyag is megjelent a bőriparban. A Friedek is az új ásványi cserzőanyag felhasználására törekedtek. „E titok elsajátítása érdekében 1907-ben az akkori gyáros német egyetemre küldte a fiát” [128], Fried Imrét, aki hazatérve tapasztalatai alapján elkezdte az ásványi cserzésű bőrgyártást. A freibergi tímáriskolában (Deutsche Gerberschule) természetesen nem tudta elsajátítani a krómbőrgyártás minden  csínját-bínját, így itthon előbb kísérleteket folytatott. Ösztönzőleg hatott rá, hogy Európában nagyon kelendőek voltak az amerikai krómbőrök, s hogy Magyarországon, de még a környék országaiban sem foglalkoztak az ásványi technológia bevezetésével. A fejlesztéshez új gépekre volt szüksége, de miután a növényi cserzéssel is (a másik fiú, Fried Pál munkássága révén) egyre jobb eredményt tudtak elérni, nem okozott gondot azok megvásárlása. Ugyanakkor a simontornyai bőröket már nemcsak az országban ismerték és keresték, hanem külföldi megrendelések is érkeztek Ausztriából és Horvát-Szlavónországból. Mindez azt bizonyítja, hogy a helyi bőrgyártás azonnal igyekezett felzárkózni az európai bőrgyártáshoz, s hogy a két alkalommal elnyert állami támogatást jól tudta hasznosítani.

1912-re szélesebbé vált árukínálatuk. Az addigi fekete, barna tehén- illetve borjúbőrök „…valamint egyszer ültetett talpak…” [129] mellett már megjelentek a sima fehér tehénbőrök, sima barna borjúbőrök, szíjbőrök, a háromszor ültetett talpbőrök és a krómcserzésű marha- illetve borjúbőrök is. Ehhez az árukínálathoz és a termelt mennyiséghez komoly piackutatást kellett végezni, amit családon belül már nem tudtak megoldani.  „1910-től az eladás megszervezésével egy budapesti bizományost…” [130] bíztak meg. Ugyancsak az 1910-es népszámlálási adatok szerint „…1 tisztviselő, 1 művezető, 32 munkás …” [131]  dolgozott a gyárban. 1912-ben 35 munkást és 5 tisztviselőt alkalmaztak.

Amikor Fried Imre eljutott volna az ásványi cserzésű bőrök tömeges gyártásához, kirobbant az I. világháború, s ez lelassította mind a további kísérletezést, mind a termelést. Pedig a krómcserzésű eljárás azáltal, hogy a növényi cserzésű zsíros felsőbőröknél sokkal finomabb fogást és puhább minőséget biztosított, nagy jövő elé nézett. Hiába, a hadseregnek nem kellett. Csak a növényi cserzésű bőröket vásárolta meg, az ásványi anyaggal kezelt bőrökről hallani sem akart, pedig ekkorra már beszereztek néhány nagyon fontos krómcserzéshez szükséges munkagépet.

A honvédség számára azonban nagy mennyiségű bőrárut kellett szállítaniuk, így szükségessé vált a növényi üzemrész fejlesztése. „1915-ben a sióparti gyárrészt egy emelettel megemelték” [132] Az alkalmazottak száma többek között a felfokozott háborús termelés miatt 65 főre nőtt. A világháború okozta nagymérvű katonai bakancsszükséglet forgalmazása miatt kényszerrendszabályokat vezettek be. A Bőripari Központnak „…az összes magyar bőrgyárak és tímárságok…alá voltak vetve, mert nyersbőröket, tölgycsert, fenyőcsert, gubacsot, tölgy és gesztenyfakivonatot, valamint a bőrgyártáshoz szükséges különböző zsiradékokat és vegyszereket csakis a központ utján lehetett beszerezni.” [133]   Ez vonatkozott természetesen a Fried Bern és Fiai cégre is. A háború vége felé hétről hétre csökkent a húsfogyasztás, bevezették a fejadagokat, a húsjegyeket, s ezzel együtt csökkent a nyersbőrállomány is. A harctereken a katonaság élelmezésére felhasznált vágóállatok bőre pedig a háborús körülmények miatt veszendőbe ment.

   Hamarosan elhunyt Fried Vilmos és felesége, Kaufer Hermina. Fried Vilmosné Kaufer Hermina családanya szerepén kívüli tevékenységére egy 1898. február 22-én kelt iratcsomó utal. Eszerint a Simontornyai Izraelita Nőegylet elnöki tisztét látta el. Ennek az egyletnek célja volt a „…simontornyai szegénysorsú izraelita családok körében a szükölködőket segélyezni és a nyomort enyhíteni, továbbá szegény sorsú, erkölcsös magaviseletű hajadonoknak anyagi segélyezése kiházasításuk alkalmával.”[134]

Mint az előzőekben említettem, hét gyermekük volt, bár a család által hetedikként számontartott Frida létezésére nem találtam levéltári forrást. Az utódok közül Pál és Imre sorsa a legismertebb, a többiekre vonatkozó adatok nagyon hiányosak. Születési körülményeikről az izraelita anyakönyv nyújtott biztos adatokat.

„Frid Sandor” 1873. június 23-án született „Frid Wilhelm/Hermina” gyermekeként. A bába „Svarcz Fani” volt, a koma szerepét „Frid Mór”[135] vállalta. Fried Sándor és felesége, Ilona egy jó ideig Simontornyán, a Malom utca 29. szám alatt lakott. Később Ungvárra kerültek, ahol Sándor egy bútorgyárat igazgatott. Életének egy autószerencsétlenség vetett véget. Ungváron temették el.[136] Már jóval halála előtt, 1924-ben visszahonosító kérelmet adott be, s számíthatott is a kedvező elbírálásra. Tolnavármegye alispánja az alábbiakat tudatta a belügyminiszter úrral: „A járási főszolgabíró meghallgatása után nevezett visszahonosítását a magam részéről is a legmelegebben  véleményezem, annál is inkább, mivel Fried Sándor a mai országos hírű simontornyai Fried Bern és Fiai cég alatt működő bőrgyár részvénytársaság beltagja. Mint ilyen, a kérvényében is előadott szaktudása folytán csak mindjobban előmozdítja a fenti ipari üzem fellendülését, ami így nemzetgazdasági szempontból az országnak nagyon is érdeke.” [137] Ennek ellenére az ügy 1930-ig nem oldódott meg. Hecskó Tamás, Simontornya főjegyzője arról tájékoztatta az alispán urat, hogy „…Fried Sándor meghalt, s így a visszahonosítása iránti kérelme ezekután intézkedést a továbbiakban nem igényel.” [138].

„Frid Eliz” 1875. augusztus 29-én  látta meg a napvilágot. Szülei „Wilhelm/Hermina”, a bába „Lakatos Katti”, a névadó „Weisz Lipót”[139] volt. Ő lehetett az a Fried (Elizabet, Erzsébet) Örzsike, aki 4 év múlva 1879. augusztus 7-én (az anyakönyv szerint augusztus 6-án) vörheny járvány miatt halt meg.

„Fried Pál” 1878. március 25-én született „Villi/Hermina” harmadik gyermekeként. A metélést április 2-án „Gircz Mór” végezte, a koma „Frid Mor” [140] volt.

„Fried Riza” születési dátuma: 1881. július 27. Szülei: „F. Wili, Hermin”. A bába: „Bucher Terézia”[141], a névadó Weisz Lipót volt.

„Frid Vilma” 1884. október 19-én jött világra. „F. Wilhelm, Kaufer Hermin” [142] névformula szerepel a szülők rovatában. A bába Bucher Terézia, a névadó szintén Weisz Lipót volt.

„Imre”, a legfiatalabb fiú   1887. január 28-án született. A szülők rubrikában „Fried Vilmos ipar, Kaufer Hermin” szerepel. A metélő „Güncz M. H.” volt, a koma szerepét „Fried Samu  keresk. Budapest” [143] vállalta, az a későbbi dr. Fried Samu, aki Faragóra változtatta meg nevét.  Érdekes, hogy szakmájaként még nem az ügyvéd megjelölést szerepeltették. Lehet, hogy azt csak később tanulta ki?

                 Fried Vilmos       ©        Kaufer Hermina

                    (1840-1918)                      (1852-1919)

F. Sándor                 F. Erzsébet                 F. Pál                  F. Riza               F. Vilma               F. Imre

(1873-1930)            (1875-1879)         (1878-1936)           (1881- ? )          (1884- ? )        (1887-1944)

6. A bőrgyáros fivérek gazdaságpolitikája

Fried Imréről már az előzőekben több szó esett kísérletező hajlama, újszerű eljárásai miatt, de testvére, Pál legalább annyit tett a bőrgyártás ügyéért, mint ő, csak Fried Pál a növényi cserzés területének volt a szakembere, amit egy visszaemlékező[144] szerint Liptószentmiklóson kezdett el tanulni. Később ő is külföldi tanulmányúton sajátította el a növényi cserzés legmodernebb módszereit. „Középiskolai tanulmányai befejezte után a budapesti kereskedelmi akadémián absolvált.” [145] Azután teljes erejét és egész életét a bőrgyártásnak szentelte.

Bár az I. világháború alatt a gyárat károk nem érték, a háború után rögtön egy nehéz időszakot, a tanácsköztársaság 131 napos korszakát kellett átvészelniük a gyár új tulajdonosainak. A kommün kormányzat alatt központi utasításra a munkástanács vette át a gyár irányítását. (Addig a simontornyai bőrgyárban nem volt munkásmozgalmi szervezkedés semmilyen ügy miatt, mert – mint az előzőekben említettem - a gyártulajdonosok és a munkások között nagyon egészséges munkaadó-munkavállaló viszony alakult ki.) A tanácsköztársaság alatt „…a  kézművesipart úgy szándékozták köztulajdonba venni , hogy minden iparágra nézve közös műhelyt állitottak volna fel a nagyobb községekben, az iparosok megszabott munkabér mellett dolgoztak volna, s a nyersanyagot a kommunizmus által beállított bizalmiak szerezték volna be. Az iparosokat azzal akarták kényszeriteni a közös műhelyre való beállásra, hogy nyersanyagot nem fognak kapni, ha be nem állanak. Főkép a bőriparral kisérleteztek Szekszárdon, Simontornyán …mindenütt cipőüzemeket állítván fel.” [146] Kertay írása szerint a „…magyarországi proletárdiktatúra a bőripar és bőrkereskedelem működését tejesen lehetetlenné tette és amit tudott is gyártani a bőripar, azt is majdnem teljes egészében a vörös hadsereg szükségleteire használtatták fel.” [147]  Egy visszaemlékezés alapján azonban „ugyanúgy termeltek tovább és szerezték be a nyersanyagot, mint előtte. A gyár egyik tulajdonosa, Fried Imre ezalatt Pesten tartózkodott, Fried Pál azonban mint könyvelő dolgozott a gyárban.” [148] A tanácsköztársaság bukása után a gyár tulajdonosai Sabielski József nevű, s brit állampolgárságú egyént vették maguk közé, hogy ezáltal a gyár az angol katonai misszió hatáskörébe tartozzék. Egy évig volt a gyár angol fennhatóság alatt.[149] „Amikor Horthy bevonulása után … a rend helyreállott, Sabielski helyett Singer Dezső pesti bőrnagykereskedővel fuzionáltak, aki üzlettársuk lett.” [150]

Az 1920-as statisztikai kimutatás „…két tisztviselőt, 2 előmunkást és 61 munkást tüntetett fel…” [151] a simontornyai bőrgyár neve mellett.

·       Legelőször is a háború megakasztotta ásványi cserző üzemet igyekeztek nagy ütemben fejleszteni, mert ennek az eljárásnak volt a legnagyobb jövője. Ezzel a módszerrel olyan minőségű és olyan színű bőröket tudtak előállítani, amilyet a növényi cserzéssel soha. Ugyan rendelkeztek tőkével, de ez nem volt elég, s a biztos piacra is szükségük volt ahhoz, hogy bátran kezdhessenek hozzá a tömegtermeléshez. Ekkor egyesültek a Singer Dezső tulajdonát képező budapesti bőrnagykereskedéssel, majd hamarosan, 1923-ban 120 millió korona alaptőkével részvénytársasággá alakultak Fried Bern és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt. néven.

A közöttük lévő egyezség 1923. február 3-án jött létre, a cégbejegyzés április 13-i dátumot kapott, a jóváhagyást november 20-án írták alá a minisztériumban 59291/1923. szám alatt.[152]

Ebből az időszakból is maradt fenn egy nagyon érdekes irat, mely alapján megállapítható, hogy a simontornyai járás főszolgabírója elutasította Fried Pál iparigazolvány iránti kérelmét. Ezt bírálta felül az alispán, és elrendelte az iparigazolvány kiadását, mert Fried Pál „…úgy a hatóságilag láttamozott bizonyítványával, mint az utólag becsatolt munkakönyvével hitelt érdemlőleg igazolta, hogy a tímár mesterségben tanoncbizonyítványt nyert a simontornyai ipartestülettől és felszabadulása után 1896 évi aug. hó 15-től a mai napig is a Fried Bernát és Fiai simontornyai bőrgyárában szakbavágó munkával foglalkozott, ezenfelül az ipartörvényben előírt egyéb feltételeknek is megfelelt…”[153] Ugyanez lejátszódott Fried Imre esetében is, aki az irat szerint 1907. október 15-től 1909. október 1-ig, majd egy kis kihagyás után (önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe) 1910. október 1-től az irat kiállításának napjáig a szakmájában dolgozott.

Ekkorra már a bőrgyári munkáslétszám is igen megnőtt. 104 munkás számolható meg az 1920-as évek elején készült fényképen. A felirata nehezen olvasható, csak annyi bizonyos, hogy a „Simontornyai bőrmunkások…csoportja”. Vagyis feltételezhetően még jóval többen keresték kenyerüket a Friedek által vezetett gyárban.

 „…1925-ben már 350 munkáskezet foglalkoztattak.” [154] A cég tulajdonosai igyekeztek több lábon állni, más részvénytársaságok tagjaiként is beleszólni a gazdasági életbe. Így vált 1923-ban a Simontornyán alakult növénygyár részvényesévé „… a simontornyai bőrgyár igazgatója is…”[155]  A tolnai Luther Cipő- és Cipőfelsőrészgyár Rt. egyik részvényese szintén a simontornyai bőrgyár igazgatója és tulajdonosa.[156] Az effajta gazdaságpolitikát már régebben is és mások is alkalmazták. Lényegében, odafigyeltek arra, ami érintette a bőripart.

Ennek a gondolkodásmódnak az eredménye az is, hogy 1923-ban hozzáfogtak a vasúttól induló, a Vár téren átfutó iparvágány kiépítéséhez, amit a helybéliek csak „pánvádli” vagy „bánvágli” néven emlegettek.

7. Az iparvágány

 A kisvasút kiépítése nem lehetett egyszerű, mert 1922. december  15-től az üzembe helyezésig több tucat irat született. Az egyik beszámol arról, hogy „…Tolna vármegye közigazgatási bizottságának 1102/1923. számú határozata -, mely szerint a Fried Bern. és Fiai simontornyai bőrgyári cég által létesítendő iparvasut építése tárgyában a közig. bejárás 1923. április 24.-ik napján lesz – községünkben dobszó útján közhírré lett téve.”[157] A másik irathalmazból kiderül, hogy ezen a bejáráson több minisztérium (kereskedelmi, földművelésügyi, honvédelmi) is képviseltette magát, a vasúti és hajózási valamint a megyei közigazgatási bizottságon kívül. A cég részéről „…Fried Pál  igazgató és Erdélyi Náthán tervező mérnök…” volt jelen. A bejárás tárgyát a következőképpen jelölték meg: „A Fried Bernát és fiai bőripari és kereskedelmi r. t. által a m. kir. államvasutak Simontornya állomásáról kiindulólag a cég bőrgyáráig tervezett keskenyvágányú lóüzemű iparvasút közigazgatási bejárása, a m. kir. kereskedelemügyi minister úrnak 1923. április 6.-án 62640. cz-a kelt rendelete értelmében.”[158]

A római katolikus elemi népiskola jegyzőkönyveiből kiderült, hogy sokan ellenezték is a kiépítését. „A Tantestület tiltakozik az iparvágány lefektetése ellen az iskola előtt …”, mert az kisebbítette a gyermekek játszóterét, és veszélyeztette testi épségüket is. „… a Tantestület a maga részéről nem vállalhatja az ebből eredő balesetekért a felelősséget…”[159] bejegyzéssel ért véget a jegyzőkönyv. Hamarosan rendeződtek a dolgok, mert a következő év hasonló forrása már arról számol be, hogy Fried Pál bőrgyáros úr „…300.000.- K-t adományozott az Iskolának … ez összegen író és tanszerek vetettek.”[160] Ugyanekkor a bőrgyári munkások is meglepték az intézményt 162.000.- Koronával. A bőrgyár ill. a Fried család azonban nemcsak most, hanem előtte és utána is állandóan támogatta az iskolát. Míg Fried Bernát – a fennmaradt források szerint – a református iskolával szemben volt bőkezűbb, addig utódai a római katolikus iskolát részesítették előnyben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy gyermekeik is ebbe az iskolába jártak, de erről majd később szólok.

A Fried Bern. és Fiai Bőrgyár simontornyai keskenyvágányú lóüzemű vasútjának dokumentumai fennmaradtak az utókorra. A helyszínrajzot Budapesten 1923. március 4-én tervezte meg az Erdélyi és May Tervező Iroda. Az egész munka tervezéséhez és kivitelezéséhez Erdélyi Náthán adta a nevét. Az 1923. április 24-i engedélyezési tárgyaláson a jegyzőkönyv tanúsága szerint jelen voltak a „…kereskedelemügyi m. kir. ministerium részéről: Dr. Gyulai Aladár min. osztálytanácsos mint a bizottság vezetője és Mohary Imre főfelügyelő. A m. kir. földművelésügyi ministerium részéről: Kenessey Béla min. osztálytanácsos és Apor Kálmán kir. főmérnök. A m. kir. honvédelmi ministerium részéről: Szentes Elemér főelőadó. A m. kir. vasuti és hajózási főfelügyelőség részéről: Khudy Tihamér felügyelő. Tolna vármegye közönsége és közigazgatási bizottsága részéről: Szevald Oszkár főjegyző, Tóth Henrik kir. műsz. főtanácsos és Reich Oszkár főszolgabíró. A m. kir. államvasutak igazgatósága részéről: Csányi István főfelügyelő, Kertész Endre főfelügyelő, Sturmann Rezső felügyelő, Fürszt Róbert felügyelő, osztálymérnök. Az engedélytkérő Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi R.T. részéről: Fried Pál igazgató és Erdélyi Náthán tervező mérnök. Végűl az érdekelt helyi hatóságok képviselői és a magánérdekeltek.” [161] A fentiekből is kitűnik, hogy nem volt egyszerű egy ilyen nagy volumenű beruházás elfogadtatása. A 24 oldalas jegyzőkönyv mindenre kitért. Természetesen ismertette a pontos útvonalat az iparvasút 2.4 km-s hosszúságán át, de foglalkozott a területek igénybevételével, a Sió-híd terhelhetőségével, a műtárgyak elhelyezésével, az útátjárók létesítésével és az engedélyezési feltételekkel is. Ez utóbbinál szerepel, hogy a „…m. kir. kereskedelemügyi minister úr rendeltetésére tartozik az engedélyes vasútján mások részére való szállításokat is végezni, amennyiben pedig a szállítás nem az engedélyes saját forgalmi eszközeivel történnék, úgy eltűrni azt, hogy vasutja egyes, erre engedélyt nyert idegen felek részére való szállítás céljából igénybe vétessék.”[162] A hazai ipar védelmére is található egy passzus, amely szerint a vasút építésénél „…kizárólag a hazai vasipar termékei használandók és általában az építkezés összes szükségletei – ideértve a járóműveket és forgalmi eszközöket is – a hazai ipar útján fedezendők.”[163] A jegyzőkönyv foglalkozott még az áteresztők és töltések elkészítésével, a talpfák méreteivel, a kitérő vágányok építésével, a vasút személyzetével, a menetrenddel és természetesen a vonat sebességével. Eszerint „…a legnagyobb megengedhető sebesség óránként 12 km-t meg nem haladhatja. – Simontornya község belterületén pedig csak lépésben szabad haladni.”[164] Természetesen szóba került az iskola kifogása is. Erről a következőket jegyzőkönyvezték: „…az iparvasutnak az iskolától való elég nagy távolsága miatt és azért is, mert az iparvasutnak a községen átvonuló egész szakaszára úgyis csak mérsékelt menetsebesség lesz megengedve, az iskolába járó gyermekek testi épségét és életbiztonságát veszélyeztetni nem fogja s ezért az iparvasutnak a kérdéses helyen való vezetése megengedhető.”[165]

1924-ben egy simontornyai lakos bepanaszolta a bőrgyárat. Panaszát egyenesen a kereskedelemügyi miniszterhez intézhette, mert a megegyezésüket igazoló iratban az szerepel, hogy „…a m. kir. kereskedelemügyi ministeriumhoz felterjesztett panaszaimat visszavonom.”[166] A bőrgyár cserében kötelezte magát arra, hogy saját költségén megfelelően felemelteti a járdát a panaszos háza előtt, és elvégezteti a szintkülönbségből adódó további építési munkákat is. A károsult efölött még pénzt is kért. „Fizetnek Önök…készpénzben …Tizmillió koronát, mely összeggel minden néven nevezendő igényeim teljes és végleges kielégitést nyernek” [167] Az igen magas árat kérő simontornyai lakos neve olvashatatlan, de a tanú jól kivehetően Fried Imre sógora, Gottlieb Imre volt.

Az iparvágányt későbbi bővítéssel 1925-ben a nagyméltóságú Gróf Apponyi Géza pálfapusztai uradalmáig vezették. Külön szerződésben rögzítették a bőrgyár és az uradalom jogait és kötelességeit: a pályahasználati díjat, az esetleges kártérítési kötelezettségeket.

Már ekkor el kezdtek foglalkozni az iparvasút motorizálásának gondolatával, de 1927 végéig nem kaptak rá engedélyt. A M. Kir. Kereskedelemügyi Minisztérium válaszában olvasható, hogy csak akkor engedélyezik, „…ha a bemutatandó méretszámitás alapján megállapitható lesz az, hogy a vasúti terhelés annál a közuti terhelésnél, amelyekre a híd annak idején méretezve volt, az egyes hidalkatrészekben kedvezőtlenebb igénybevételeket nem idéz elő.” [168] Egy másik korabeli iratból kiderült, hogy a Sió jobbpartján lévő ún. vontató utat és a mellette lévő területet a bőrgyár haszonbérleti szerződés alapján használhatta. Innen tudhatjuk, hogy 1913. január 1-től vette igénybe ezt a területet, vagyis a bővítések kezdetétől. A haszonbér összege évi 20 aranykorona volt, amit 1926. január 7-én visszamenőleg egy összegben kellett kifizetniük, 1926-tól kezdve pedig minden év július 1-ig kellett letenniük a 20 aranykoronának megfelelő pénzösszeget a „Simontornyai Gazdaközönség” [169] részére. Ez a későbbiekben 46 pengő 40 fillért jelentett, amit az igazolások alapján évről évre be is fizettek. A Fried Bern. és Fiai Bőrgyár a vármegyének is köteles volt úthasználati díjat fizetni. Erről egy 1929-es véghatározat tudósít bennünket. Eszerint az „…utterülethasználati szerződés 2. pontját nevezett céggel közös egyetértésben olykép módositjuk, hogy engedélyes és jogutódai tartoznak 1929 évi január hó 1-től kezdve – a korábbi egy aranykorona helyett – a törvényhatóság tulajdonjogának elismerése cimén minden év január 1-én, a vm. Közuti alapba 150 P-t befizetni.” [170]

8. Gazdasági válság helyett gazdasági fellendülés

Visszatérve fő tevékenységükhöz, a bőrgyártáshoz, a tulajdonosok úgy látták, hogy a krómcserzéssel érhetnek el igazi sikereket. Természetesen a növényi cserzést sem hagyták abba, sőt azt is fejlesztették –főleg a talpbőrgyártást-, csak kisebb mértékben. A két kiemelt terület (talpbőr és krómbőr) részére új helyiségeket építettek folytatólagosan a Sió partjára. Önálló erőtelepet létesítettek, hogy elektromos árammal láthassák el a munkagépeket és a termelő helyiségeket. Egy visszaemlékezésből az is kiderült, hogy az üzem igen bőkezű volt. Áramfejlesztőjével a helyi római katolikus elemi népiskolának is biztosította a villanyvilágítást, sőt a Sió-hidat is kivilágították.[171] 1924-ben Budapesten megvásárolták a Paluay Ede u. 41. szám alatti Gerhardus palotát, mely egyben a részvénytársaság központja és raktártelepe is volt. Innentől kezdett el a bőrgyár rendkívüli módon fejlődni, mert be tudtak törni a világpiacra is. Versenyképesnek bizonyultak termékeik nemcsak a keleti, hanem a fejlett nyugati piacokon is.

A Fried Bern. és Fiai Bőrgyárban 1926-tól egyre dinamikusabb fejlődés figyelhető meg:

·       Emeletet építettek a Sió melletti épületrészekre és ezzel növelték a műhelyek számát.

·       Légsűrítőt, barkázó- és folyadéknyomáson alapuló vasalógépet, majd víztelenítő és fényezőgépet vásároltak.

·       Artézi kutakat fúrattak a gyár területén.

·       A műszaki berendezések üzemeltetéséhez szakértő gárdát alkalmaztak, nem egy esetben külföldről hívtak szakembereket.

·       Singer Dezső bőrnagykereskedő állandó utazásai és kapcsolatai révén nagyon fontos tapasztalatokra és piacokra tettek szert. Minden bizonnyal ennek köszönhetően alakult ki az a gyakorlat, hogy a bőrök mintáiból számozott kártyákat ún. színes bőrök mintakártyáját alkották meg. Így a gyár mindenféle bőrtermékét messze földön is tudta propagálni.

1930-ban ünnepelték a gyár fennállásának 150. évfordulóját. Ebből az alkalomból jelent meg egy különlenyomat a Magyar Bőripar Egyesítve a Bőriparral című folyóirat 1930. június 21-én kelt 42. számából.

Címlapján a Fried bőrgyár eszményített (rajzolt) képe kapott helyet, de jól érzékeltette azt a hatalmas fejlődést, amin a 150 év alatt keresztül ment.

A másik rajzolt változat talán szóróanyagként ill. áruik kísérőjeként is szerepelhetett, mert feltüntették rajta legszebb termékeiket: a növényi cserzésű „Star” és „Rapid” ill. a krómcserzésű „Hungaria” és „Matador” márkanevű bőreiket.

A 150. évfordulójukat a szakmához kapcsolódó iparágak is üdvözölték. „A simontornyai bőrgyár százötven esztendős nemes patinájával mutatja, hogy a szorgalom, a tudás négy emberöltőn keresztül egy szerény kezdetből miként emelkedett az ország legjelentékenyebb vállalatai sorába.” [172] A cikk meleg hangon emlékezett meg arról, hogy a bőrgyáros fivérek az „… okos kalkuláció mellett sok emberi megértéssel, segítő készséggel vezették …” [173] a gyárat. Elismerően szólt gazdasági tevékenységükön túl kereskedelmi érzékükről, mert „…nem estek abba a hibába, hogy a jó bornak nem kell cégér, de világosan felismerték, hogy a mai tülekedő gazdasági élet elengedhetetlen kelléke a jó árunak propagálása is.”[174] A cikkből kiderül, hogy azért is hálásak a cipészek, mert a Fried Bern. és Fiai Rt. propaganda cipőkiállítást rendezett. Azon olyan cipészmesterek is bemutathatták „…elsőrendű, a legkényesebb igényeket is kielégítő munkáikat, kik erre anyagilag képtelenek lettek volna, és akik ma, kiemelkedve az ismeretlenség ködéből, keresett mesterekké lettek.”[175]

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Bőripari Munkás című lap nem osztotta ezt a véleményt. Elég éles hangon, s nem is az ismeretek teljes birtokában ítélkezett, mondván „...néhány virágszállal a jubileumi csokorhoz...”[176] ők is hozzájárulnak. „Nem hallgathatjuk el az alacsony bérek és a gyárban sűrűn előforduló munkásüldözések fönnállását sem.” A bérek nem voltak alacsonyabbak, mint az országos átlag, a szociális intézkedések pedig jóval magasabb szintet ütöttek meg az ország más bőripari vállalatánál. A még élő idős dolgozók egyetlen szóval sem említették, hogy üldözésnek lettek volna kitéve, de azt mind elmondta, hogy karácsonyra az egész család ajándékot kapott, s hogy a Friedek nem tűrték a lustaságot, a felelőtlenséget, a lopást, a szegénységet. Az alkalmazotti nyilvántartásból pedig elég jól kiderül, hogy nem volt jelentős fluktuáció a gyárban. Aki egyszer bekerült, igyekezett úgy dolgozni, hogy  megtarthassa munkahelyét. Ha annyira rossz lett volna ez a munkahely, nem akartak volna annyian bőrgyári munkások lenni. Már pedig az többször bebizonyosodott, hogy községi szinten rangot jelentett a bőrgyár dolgozójának lenni. Ugyanez az újság a jóléti intézkedéseikről is lekicsinylően, sőt elítélően szólt már az 1920-as években is. Úgy gondolták, hogy a kedvezményes burgonya- és lisztvásár megszervezése, a munkáslakások felépítése a dolgozóknak alanyi jogon és ellenszolgáltatás nélkül járt, és egyáltalán, aki meggazdagodott, az csak a „vérig kizsákmányolt” [177] munkásosztály rovására tehette azt. Az „... állítólag szociálisan érző ...” főnökök szóhasználatból is süt az ítélkezés. Mindezekre az állításokra jó ellenpélda az, hogy amikor a Gyáriparosok Országos Szövetsége megállapodott a kormánnyal a minimálbérben, a Friedek „...nem csökkentették az átlagbért, mely ebben az időben a simontornyai bőrgyárban 48 fillér volt” [178] , az országosan elrendelt 36 filléres átlagkeresettel szemben. Ugyancsak a lap véleményével szöges ellentétben áll az a tény is, hogy rengeteg volt az ideérkező munkás, akik az ország minden területéről jöttek dolgozni a Fried Bern és Fiai céghez. Az 1930-as alkalmazotti nyilvántartásból kiderült, hogy Székelyudvarhelytől Münchenig, Orsovától Kassáig felsorolhatatlanul sokan érkeztek a bőrgyárba, nem beszélve a rengeteg helyi és környékbeli lakosról.   

A simontornyai bőrgyár – főleg, hogy Trianon után a 67 bőrgyárból csak 18 maradt – rendkívül fontos szerepet töltött be nemzetgazdasági szempontból is. Ezt a kormányzat is elismerte, hiszen Fried Imrét kormányfőtanácsosi rangra emelte és a vállalat is elismerő oklevélben részesült. A Tolnamegyei Újság 1932. augusztus 10-i száma arról tudósított, hogy elsősorban a bőrgyár kedvező anyagi helyzete folytán Simontornyára is bevezették a villanyvilágítást, vagyis még a községi áramszolgáltatás kiépítését is a bőrgyáros család szorgalmazta. „1932-ben a gyár adott villanyt a falunak, először a megyében. Gőzturbinák fejlesztették az áramot.” [179]

Összegzésképpen elmondható, hogy a Fried-bőrgyár vezetői pont a nagy világválság idején tudtak olyan gazdasági eredményeket elérni, amelyek példaértékűek és rendkívüliek voltak. Természetesen ennek – azon kívül, hogy nagyon átgondolt, jól megszervezett gazdálkodást folytattak – voltak egyéb okai is.

·         A bőripar Magyarországon Mária Terézia vámrendelete óta nem tudott igazán fejlődni, így az évszázados lemaradást hozták be, s nem jutottak el a bőrgyártó üzemek a túltermelés állapotáig.

·         Az önálló vámtarifa, amit az 1924. évi XXI. tc. alapján 1925. január 1-én teljes egészében életbe léptettek. „Felismerve az iparosodás sürgős szükségét a régi magyar-osztrák közös vámokat véve alapul 130 %-kal…” [180] emelték a vámokat.

·         A válság idején csak a kis tímár műhelyek mentek tönkre. A tőkeerős üzemek fel tudták venni a versenyt, így a simontornyai bőrüzem is. „A modern bőrvegyészet és a fejlett géptechnika által előtérbe került gyárüzemek dübörögve zakatoló gépei…”[181] elnyomták a kis tímárműhelyek lelkes akarását. Ez volt az ipari evolúció következménye. A Fried Bern. és Fiai Rt.-nek még annyi haszna is származott a dologból, hogy a jól képzett, gyakorlott, de tönkrement tímármesterek a gyárban kerestek (és természetesen kaptak is) munkát. „Küzdy Endre tímármester emlékezete szerint 10 -15 debreceni, székesfehérvári, bajai és mohácsi tímár telepedett le Simontornyán, akik egészen a második világháborúig ott maradtak.” [182]

Bizonyosan ezekből az időkből maradtak fenn azok a megsárgult „receptek”, amelyek a bőrfestéssel foglalkoznak, s közülük egyet az érdekesség kedvéért közreadok.

 „Fehér festés

100 kg bőr 1 órát hidegvízben mosni 4 kg kárpáti só 3 ½ kg heresó ezt langyos vízben feloldjuk és egymás után beöntjük 1.-szőr a kárpáti sót ½ órát hagyjúk járni u. 7 kg liszt 7 kg tojás 7 kg fehér timsó 7 kg só a sót és a timsót összefözzük. A tojást lisztet langyos vizben összekeverjük a két masszát összekeverjük és ráöntjük a bőrre 2 órát hagyuk járni.”[183]

·         Ekkorra tehető az ún. „künclerek” bőrgyári tevékenysége is. Szántó Andor elmondása szerint ezek nagyon jó szakemberek voltak. „Kísérleteztek, s azt jó pénzen eladták. Nem is igen tudtak magyarul. Volt egy kis laborjuk, motollájuk.” [184] T. Mérey Klára tanulmánya alapján ezek a „künsztlerek” vándorló technikusok voltak, akiket tárt karokkal vártak a simontornyai bőrgyárban is. Legtöbbjük Freibergből érkezett, s a Gottlieb ház három vendégszobájában kaptak elhelyezést.[185]

·         A Fried Bern. és Fiai Rt. „…már a világháborut megelőző években is egyike volt Nagymagyarország számottevő bőrgyárainak.” [186]

Ebben az időszakban kezdődött el a tímár tanoncok oktatása. Már a század elején is érezték hiányát, hiszen a Tolnamegyei Közlöny 1904. december 15-i száma arról írt, hogy a tímár szakmában „nincsen iparostanuló” [187] az egész vármegyében. Az alkalmazotti nyilvántartásban az első tímártanoncok:

·         Takács István 1919. december 15-től

·         Suplicz István 1920. június 25-től.

Forrás azonban csak 1925-ből áll rendelkezésemre. Eszerint a simontornyai tímár tanonciskola „Fried Pál és Fried Imre timár mester iparos … timár műhelyében” működött. Gereny Sándor a tímáriskolában jelesre teljesített, a segédvizsgán pedig jó eredménnyel végzett. Hosszú ideig dolgozott a bőrgyárban, 1946. május 26-án elismerő oklevéllel adóztak 21 éves folytonos szolgálata előtt.[188]

1930-ra, a 150. évfordulóra már 492 főt foglalkoztatott a bőrgyár. „Közülük 41 volt kereskedelmi tisztviselő. A tisztviselők számának ez a jelentős növekedése a részvénytársaság új profiljából következett.” [189] Sokan nem is Simontornyán, hanem  budapesti központban dolgoztak.

9. A bőrgyár meghatározó szerepe az iskolai anyakönyvek tükrében

A gyár fejlődése  -a ténylegesen kimutatott nyereségén túl-  látványosan kimutatható Simontornyához viszonyítva ill. a községben működő iskolák tükrében is. Ha az egyik legrégibb teljes egészében (1923/24-ből) fennmaradt római katolikus iskolai anyakönyv adatait összehasonlítjuk a 22 évvel későbbivel, egyértelműen látszik, hogy a Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt. alapvetően megváltoztatta a cég életét, s azon keresztül az egész település életét is. Eltűnt néhány régi, s született néhány új foglalkozás. Természetesen az egész községről nem ad teljes körű ismertetést, de az arányait figyelembe lehet és figyelembe is kell venni. Nem véletlen, hogy az 1940-es évek elején állandó vita tárgyát képezte az induló 7-8. osztály tanterve. Annak eldöntése jelentette az alapvető gondot, hogy falusi tanterv szerint folyjon-e az oktatás, vagy térjenek át a városi tantervre. A városi (ipari) tanterv melletti érvelést támasztotta alá az a tény, hogy az 1941/42-es tanévben az „…589 beirt tanuló szülője közül csupán 41-nek szülője kis ill. törpebirtokos fműves…”[191]. Ennek ellenére a római katolikus elemi népiskola iskolaszékének világi elnöke, Fodor Imre szót emelt a városi tanterv ellen, mert helytelenítette a túlságos ipari törekvést, és a falusi (mezőgazdasági) tanterv bevezetését támogatta az újonnan szervezett magasabb évfolyamokban. Javaslatát 13:5 arányban leszavazták, vagyis az iparnak jósoltak több jövőt Simontornyán. Az anyakönyvek számadatai is egyértelműen ezt a tendenciát mutatják, a Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt. dinamikus fejlődése pedig vitathatatlan volt.

Bőrgyári munkásnak lenni a Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt.-ben – mint már az előzőekben említettem - rangot jelentett. Mindezen túl még biztos megélhetést és kiszámíthatóbb jövőt is. Egyes visszaemlékezések szerint még arra is ügyeltek a gyártulajdonosok, különösen Fried Pál, hogy a gazdasági válság idején lehetőleg ne egy családból vegyenek fel két dolgozót, hanem családonként egyet-egyet. Így kívánta biztosítani, hogy minden háztartásnak legyen egy fix keresője, s ha nem is volt sok a jövedelem, de rendszeresen lehetett rá számítani

10. Fried Pál és Fried Imre kultúrális és szociális tevékenysége

Talán senkinek nem köszönhet annyit kis városunk, mint Fried Imrének és Fried Pálnak. Ők teremtették meg a településen azokat a feltételeket, amikből még ma is táplálkozunk, igaz, ma már főleg csak szellemiekben. (A nagyhírű bőrgyár azóta már tönkrement, de erről majd a tanulmány végén szólok.) Rendkívül sokrétű kulturális és szociális tevékenységgel segítették munkásaik és (az akkor még) nagyközség életét. E fejezet összeállításában nagy segítségemre volt a Simontornyai Bőrgyár Szabadidő Szervezet tájékoztatóján kívül az a sok-sok visszaemlékezés, amit hallottam a város idősebb lakóitól. Már elöljáróban hadd mondjam el, hogy mindenki jó szívvel emlékezett meg róluk, és szívesen meséltek szigorú, de törődő gondoskodásukról.

Legelőször is házat építettek a magyar kultúrának. A vállalat vezetősége az alapítás 150. évfordulóját azzal köszöntötte, hogy alkalmazottai részére szabadidős otthonként kultúrházat emelt.

Ez a kultúrház nagy méretű színpaddal és 390 főt befogadó nézőtérrel rendelkezett, mely előadások, filmbemutatók és egyéb összejövetelek céljára – többek között a sportszakosztályok edzésére, gyakorlására – volt használható. Feljegyezték, hogy a „…mozgóképszínház tökéletes felszerelésű gépháza korszerűség tekintetében…” [192] a fővárosi filmszínházakkal egy színvonalú volt. 1932-ben került oda a mozi. Előtte 1925-től a Nagyvendéglő - Szálloda épületében működött. Mint egy levéltári forrásból kiderült „…Dezső Antal a simontornyai mozgófényképüzemi engedélyes a részére 15320/1925.VIII.B.M. szám alatt adományozott és Simontornya község Szentháromság tér 72 szám alatti épületére érvényes mozgófényképüzemi mutatványi engedélyéről lemondott…”[193] és azt átadta a simontornyai bőrgyár rt. részére. A régi bőrgyári dolgozók úgy emlékeztek, hogy ők olcsóbb jeggyel látogathatták a mozielőadásokat, a gyerekeknek pedig minden vasárnap matinét vetítettek.   Egy visszaemlékezőtől hallottam, hogy a moziért inkább Fried Imre lelkesedett, s „a gépet Németországból hozatta”.[194] Annyira fontosnak tartotta ezt a fajta művelődési lehetőséget, hogy vagy autóját küldte a filmért, vagy saját maga ment érte. Szerette, ha a simontornyaiak is akkor látják a legújabb filmeket, amikor a fővárosiak. „A művelődési ház önálló áramfejlesztő teleppel rendelkezett.” [195]

Könyvtárat is építtettek alkalmazottaiknak. 2000 kötet és számos folyóirat várta az olvasókat díjmentesen. „A könyvek beszerzését a Népművelési Bizottság tanácsa…”[196] ellenőrizte és irányította.

Fried Pál napközi otthont létesített (a település első bölcsődéjét) a gyárban dolgozó anyák 3 éven aluli gyermekeinek. A gyermekotthonban hivatásos védőnők ügyeltek a kisdedek ellátására. Az „…apróságok egész napi ellátásban részesültek és ott a vállalat által rendelkezésre bocsátott ruhákat, cipőket…” [197]  használták. A napköziben 20 gyermeket tudtak egyszerre elhelyezni. Reggelenként a fürdőmedencében langyos vízben megfürösztötték őket, majd az étkezés, játék és pihenés váltogatta egymást. Az akkor készült  képek tanúsága szerint igen tágas, szép, tiszta teret kaptak a munkásanyák gyermekei.

Lakást biztosítottak igen sok dolgozójuk számára. A családos tisztviselők bérelt lakásokban kaptak helyet vagy az új tisztviselő-házak egyikében, vagy a volt urasági (Styrum) kastélyban. A nőtlen tisztviselők számára Fried Imre régi házát (a későbbi Kossuth Otthont) alakították át, ahol mérsékelt áron megfelelő szállást kaptak.

 Kertes munkásotthonokat építtettek a Beszédes Ferenc utcában. Ezt sokáig Fried-telepnek, később „Naccsága-telepnek” nevezték. Egy visszaemlékező szerint a tímársegédek laktak ott. Az elnevezését pedig onnan kapta, hogy a tímársegédek feleségei „babos” (pöttyös) ruhában „nagyságaként” mentek a piacra, a cselédek meg vitték utánuk a kosarat.[198]

Törődtek munkásaik egészségével. A leírás és a fennmaradt képanyag szerint zuhanyzókkal biztosították a rendszeres tisztálkodás lehetőségét. A fürdőépületben lévő modern orvosi rendelőben a munkások  – az Országos Társadalombiztosítási Intézettől, az OTI-tól függetlenül is –  állandó egészségügyi felügyeletben részesültek.

Sportlétesítményeket hívtak életre. Főként Fried Pál támogatta a sportéletet. A bőrgyárnak több szakosztálya is volt.

·         Legnépszerűbbnek közülük a futball bizonyult, melyet a gyári sporttelep gyepén gyakorolhattak az ifjak. Az első labdarúgócsapat MOVE Labdarúgó Egyesület néven 1920-ban alakult bőrgyári tisztviselőkből és fiatalokból. 1922-ben alapították meg a Simontornyai Bőrgyári Torna Clubot, az SBTC-t, mely fénykorában évente 30 mérkőzést is játszott és szép eredményeket ért el a délnyugati kerületi bajnokságokon. Az 1935/36-os évad értékeléséről a következők jelentek meg az egyik megyei lapban: „…a bajnoki táblázat első helyén a derék simontornyai bőrgyári gárda áll…Már a szezon kezdetén megjósoltuk…hogy ez a csapat az előző bajnoki szezon helyezésénél jobb helyezést fog elérni, de mindennél ragyogóbb teljesítményt nyujtott akkor, amikor 14 csapat közül az első helyre küzdötte fel magát. Ezt a helyezést méltán meg is érdemli a csapat, mert szakavatott edző alatt, primadonnák nevelése nélkül, legnagyobbrészt saját nevelésü játékosokkal került az élre. Az összeszokottság, az egymás megértése és a feltétlen fegyelmezettség diadala volt az a teljesítmény, amit a Simontornyai Bőrgyári Torna Club csapata ebben a szezonban nyujtott…8x győzött, 1x döntetlen, 2x vesztett, 34 gólt lőtt, 16-t kapott.” [199] Ebben az időszakban fővárosi csapatokkal is összemérhette erejét, mert „az MTK és a Ferencváros is lejött Simontornyára” [200] futballozni. Ahogy Fried György „...beszélt az SBTC-ről, nehéz elképzelni, hogy volt más futball csapat Magyarországon.”[201]

·         A teniszezőket két jól gondozott salakpálya várta a bőrgyár területén.

·         A gyári leventék célba lövéssel gyakorolták a fegyver kezelését.

·         Az ökölvívókat hivatásos edző készítette fel a versenyekre úgy, hogy még a budapesti csapatokkal is bátran felvehették a versenyt.

·         A Sió adta lehetőségeket kihasználva létesítettek kajak szakosztályt is. A gyakori tréningezés révén országos versenyekre is eljutottak.

A vállalat vezetése gondoskodott a sportolók felszereléséről is. Erről érdekes anekdotát hallottam.[202] Egyszer a fiatal úr (Fried Pál György nevű fia), aki szívügyének tekintette az SBTC futballcsapat jó szereplése mellett a jó megjelenését is, sokat áldozott azok ruházatára. Egyik alkalommal az edzésre nagyon kopott, szakadt öltözetben jelentek meg a fiúk, és megemlítették, hogy az a legjobb állapotú tréningruhájuk. Ez ugyan nem volt igaz, de György úr ezt nem tudhatta, azt meg egyenesen nem engedhette meg, hogy a pécsi bőrgyár csapata (PBTC) előtt így jelenjenek meg. Vasárnapra új szerelést kaptak mindannyian.

A szellemi tornának is voltak hódolói a bőrgyár dolgozói között. A sakkszakosztály évente bajnokságot szervezett a részükre.

Évtizedeken keresztül fúvós zenekart is működtetett a bőrgyár. A 24 tagú zenekart a volt tagok véleménye szerint kiválóan képzett, hivatásos karnagyok vezették és a kulturális ill. sportünnepélyek állandó szereplőivé váltak. Két karnagy nevét említették a visszaemlékezők: Mestyán Rudolf (Gyönk) és Ipolyi Korik János (Győr) karnagyokét.[203] Egyenruhájukról, az ún. Bocskai ruháról Fried Imre gondoskodott.

Volt a cégnek dalárdája is. A 30 főnél többet számláló férfi kórusról a fotó is maradt fenn.[204]

 Mindezeken kívül igen sok társadalmi funkciót is betöltöttek a gyártulajdonosok. „Fried Pál a Simontornyai Társaskör igazgatója, a Polgári Lövészegylet választmányi tagja, az SBTC védnöke, a község képviselőtestületének és Tolnavármegye törvényhatósági bizottságának” [205] volt a tagja, de találkoztam nevével (és Fried Imre nevével is) a simontornyai római katolikus egyház képviselő-testületének tagjai között is. A levéltári források megőrizték egyéb tagságuk emlékét is:

·         A Simontornyai Casinó, mely olvasás, társalgás és egyéb társasági játékok szervezésére jött létre 1900. december 26-án, sorai között üdvözölhette Fried Pál „korjegyző” urat is. 

·         „A Simontornyai Vörös-Kereszt Fiókegylet alapító tagjainak” 1936. augusztus 11-i névsorában „…65. Fried Pál bőrgyáros… 73. Fried Imre bőrgyáros 74. Fried Imréné bőrgyáros neje…”[206] bejegyzés olvasható, s mint a későbbiekből kiderül, a bőrgyáros testvérek vállalták az egylet védnöki szerepét is.

·         Ugyancsak mindketten alapító és választmányi tagjai voltak az 1930. március 25-én megalakult Simontornyai Polgári Lövészegyesületnek.

·         Ott találjuk nevüket a Simontornyai Társaskör alapító tagjai között is 37. ill. 38. sorszám alatt.

·         1936. október 25-én Simontornyán létrejött az Országos Frontharcos Szövetség helyi csoportja, melyben 2. Fried Imre bőrgyáros 3. Fried György neve választmányi tagként szerepel. 

Összegzésképpen megállapítható, hogy sem előttük, sem utánuk senki nem tett annyit Simontornya kulturális felemelkedéséért, mint ők. Amit akkor építettek, megörökölte a város, és máig is azokat a létesítményeket használja. Az idősebbek még emlékeznek tevékenységükre, a fiatalok elfogadják a készet, s nem gondolnak arra, kinek köszönhető mindez. A mi feladatunk, hogy ne engedjük elfeledni azokat az embereket, akik mérhetetlenül sokat tettek szűkebb hazájukért, lakóhelyükért. 

11. A római katolikus és református iskolaszéki ill. egyházközösségi jegyzőkönyvek tükrében

Már 1915-től olvasható mindkét felekezet iskolaszéki és egyházközségi jegyzőkönyvekben a Fried testvérpár ténykedése.

Bár gyermekeik a római katolikus iskolába jártak, nem feledkeztek meg a református egyházról és iskolájáról sem. Álljon itt néhány példa arra, hogyan támogatták mindkét egyházközséget

·         „Fried Bernát fiai által a róm. kath. szegények számára adott 1500 Kor…” [207]

·         „Fried Bernát és Fiai cég adott a ref. szegények részére 1000.-” (koronát) [208]

·         „Fried adomány 100.-” (korona) [209]

·         „…a simontornyai bőrgyár 50 P.-ős adománya…” [210]

·         „A Simontornyai Bőrgy. Rt. ez évben is 50 P.-t adományozott…” [211]

·         „…elemi iskolásaink jutalmazására Fried Bern. és Fiai R.T. 25 P-t…” adott [212]

·         „…errefordítandónak tartja a Fried-bőrgyárnak idáig adni szokott 200 P adományát…” [213]

Fried Imrét és Fried Pált 1930. augusztus 17-én választották meg a római katolikus egyházközség rendes tagjaivá. Fried Imre 1930. szeptember 21-től a képviselőtestület 3 tagú számvizsgáló bizottságába is bekerült. Fried Pál halála után a legidősebb fiú, György lépett apja örökébe. Erről tanúskodik az az 1937. november 26-i jegyzőkönyv, mely felemlíti, hogy „…az 1937. évi okt. 17-én községünkben tartott…eucharisztikus nap fényes sikerét…”[214] hálásan köszönik többek között Fried György gyárigazgató úrnak is.

Érdekes és tanulságos, hogy az 1943. február 21-i új egyházközségi képviselő-választáson tagjaik közé választották Fried Imre bőrgyárost is, pedig akkor már a politikában régen más szelek fújtak. Igaz, hogy a római katolikus egyházat olyan kivételes képességű pap irányította, mint P. Kováts Raymund, aki már kezdettől fogva minden lehetséges eszközével fellépett az antiszemitizmus ellen.

„TANTESTÜLETÜNK igen tisztelt tagjait szeretettel kérem az alábbiak szíves figyelembe vételére:

Panaszolt eset kapcsán arról értesültem, hogy iskolánk egyik-másik osztályában oly értelmű intelmek  hangzottak el a tanerő részéről, amelyek alkalmasak arra, hogy ellenszenves gondolkodás alakuljon ki más felekezetüekkel szemben.

A ’Hangya’ üzletre vonatkozólag már jóelőre figyelmeztetés hangzik az iskolában, hogy aztán ’zsidó’-hoz ne menjetek ám vásárolni!… A ’zsidó’-ság kihangsulyozására egyáltalán nincs szükség… Az ilyesminek politikai ’szaga’ van… Iskolai nevelés keretében ilyesminek előfordulnia nem szabad… Nincs annak semmi értelme, de szükség sincs arra, hogy a nevelésünkre bizott zsenge gyermeki lelkekbe ilyen ’ellenszenvre biztató csirákat’ oltogassunk be…

A pedagógiai tapintatosság megkivánja tőlünk, hogy tartózkodjunk az olyirányu kijelentésektől, amelyek mögött más felekezet iránti ellenséges érzület huzódhatnék meg…

Nem tudom, de egyenlőre nem is érdekel, hogy az inkriminált eset melyik osztályban történt…

A béke és szeretet szellemét ápoljuk minden irányban!…

Simontornya, 1940. február 20. Kováts Raymund iskolaszéki elnök.”

2. Fried Pál személyisége

Mint az előző fejezetekből kitűnik, Fried Pál rendkívüli szakmai és emberi hozzáértéssel megáldott bőrgyáros volt.

1878. március 25-én Simontornyán született Fried Vilmos és Kaufer Hermina harmadik gyermekeként. Az elemi tanulmányait minden bizonnyal a Singer Adolf vezette helyi zsidó iskolában végezte. Középiskolai tanulmányai alatt sajátította el a növényi cserzés tudományát. 1895-ben lépett be apja üzemébe, s bátran állítható, hogy ettől kezdve minden percét a bőrgyártás tökéletesítése foglalta le. Lakása a szülői ház volt, a Gyár út 207. szám alatt.[216] Felesége és gyermekeinek anyja Spitz Adél volt, aki nagyon korán, 1925. augusztus 20-án hunyt el.

Sírhelye a római katolikus temetőben látható, mert a család 1918-ban elhagyta a zsidó hitet. Később ugyanez a családi sírbolt szolgált nyugvóhelyül Fried Pálnak, Lichtenstein Alicenak (a második feleségnek) és Fried Vilmos plébánosnak, az utolsó magyarországi Fried leszármazottnak.

Fried Pál tehát nagyon hamar egyedül maradt a gyermekekkel. György 11, László 10, Mária 8, Vilmos 4 éves volt édesanyja halálakor. Az idősebb fiúk hamarosan „…felkerültek Pestre gimnáziumba és mint diákok Stiasny Zoli bácsi és Klári néni lakásában laktak. Alice volt a férjtelen húga Klári néninek.”[217] Bartosné Stiasny Éva emlékezete szerint Gyuri 2. reálgymnasista, Laci 1. osztályos, tehát 11 és 10 évesen jöttek hozzánk ’kosztos diáknak’…anyám vezette a háztartást, a velünk lakó Alice néném tanult velünk, mint okleveles tanítónő.” [218] A fiúk annyira megszerették Alicét, hogy Fried Pál „értük feleségül vette”.[219]

Különösen a kisgyermekként árván maradt Vilmos ragaszkodott hozzá. Alice mami haláláig (1982. márciusáig) minden Karácsonyt, Húsvétot a katolikus papként működő Vilmosnál töltött. Vilmos bácsi úgy is emlékezett rá, hogy „…olyan volt, mintha az édesanyám lett volna”.[220] Alice nénire mindenki úgy emlékezett, hogy végtelenül kedves volt és hihetetlenül sokrétű karitatív tevékenységet folytatott, de erről majd később szólok.

Pál úr tehát nem véletlenül választotta őt második feleségének és gyermekei nevelő anyjának. Mindketten nagyon nagy népszerűségnek örvendtek a faluban. Mint a visszaemlékezésekből kiderült, Pál úrra a puritán élet volt jellemző. A Gyár utcai régi lakásnál tehenet tartott, kertet gondozott. Nagyon vigyázott az almafáira. Amikor a gyár bővítése miatt öccse, Imre a kiskertje felé akart terjeszkedni, nem engedte. „Egy kis kert – a platán fa a közepében…” [221] fontosabb volt számára, mert sugározta az otthon melegét, de „...nemcsak ahhoz a fához ragaszkodott, ... a villa II-be átvitték a régi hálószoba bútort, az ebédlőt is.”[222] Nagyon kedvelte Mózsé-hegyi szőlőjét, s büszke volt a termésére.

Ezt a szőlőszeretetet örökölte meg tőle György fia, mert Simontornyára írt leveleiben gyakran emlegette, hogy amíg „…én otthon éltem, Simontornyán, az volt a mondás: akinek nincs szőlleje az egy gyütt-ment. Csak az az igazi simontornyai tüke, akinek szőlleje van.” [223] A három Fried „gyermek” első hazalátogatásuk alkalmával (1983. szeptemberében) ki is látogatott a szőlőbe, megkeresték apjuk présházi bevéséseit a terméseredményekről. György ismerte ezeket, és el is magyarázta a többieknek.[224] 

Fried Pál présházát sokáig a termelőszövetkezet birtokolta, ma id. Beck Tibor tulajdona, aki igyekezett megőrizni az építmény eredeti formáját és berendezését.

Fried Pálról, mint főnökről is a legnagyobb dicséret hangján beszélt Szántó Andor, aki ipari tanulóként kézzel faragta a bőrt. Pál úr a reggeli ellenőrzéskor mindig szólt hozzá néhány kedves szót, s főleg azt, hogy „Vigyázz a kezedre!”  Szántó András szerint is mindenki szerette Pál urat. „Ha a munkás fáradt volt, beállt helyette…” egy kicsit dolgozni. Szakember volt. Mások is úgy emlékeztek rá, hogy mindennap bement a műhelyekbe. Beköszönt és ellenőrzött is. Azt is rendszeresen ellenőrizte, hogy visznek-e el valamit. „Ha elkérték, vihették.” [225]

Fried Pál különösen jótékony volt. Megkérdezte dolgozójától: „Vágtál disznót?” Ha nem, a pénztárhoz küldte előlegért, de ellenőrizte, hogy tényleg arra fordította-e a felvett pénzt. Más azt mesélte róla, hogy képes volt felemelni még a fazék tetejét is, hogy megnézze rendesen gondoskodott-e egy-egy embere a családjáról. „Nem tűrték a züllöttséget, megkövetelték munkásaiktól, hogy a gyermekeket rendesen neveljék.” [226]

Az ebéd idő neki is csak olyan hosszú volt, mint mindenki másnak. Siki bácsi (a sokak által szeretettel emlegetett portás) telefonon szólt haza: „Pál úr elindult ebédelni.” [227]

Az akkori porta a mai Nyitrai Szerviz helyén lehetett. A háború után lejjebb került a gyár főbejárata. Siki bácsiról Paulné Fried Mária azt írta: „Sok galamb élt körülötte.” [228] S valóban a Fried György által megőrzött kép is ezt a Siki bácsit mutatja. [229]

A simontornyai bőrgyár tulajdonosai minden munkásuknak ajándékot adtak Karácsonyra. Ebben volt déligyümölcs (fügekoszorú), cukor, ruhaanyag, cipőnek való felsőrész és talpbőr is. Őriznek még Simontornyán Fried bőrrel bevont bababútort is, amit az egyik tisztviselő kisleánya, Kiss Margit kapott karácsonyi ajándékként.[230]

A mára teljesen beépített telek akkoriban nagyon szép volt. Molnár Lajosné elbeszélése, rajza és Bartosné Stiasny Éva rajza valamint a megmaradt fotók alapján a Villa 2 és parkja ma is elképzelhető. Minderre hogyan emlékezett leánya? „A Gyár utcai házból elköltözködtünk a villa II-be. Vágó Pál volt az építő mérnök, aki már régebben építette a villa 1-et, Imre bácsi, Margit néni lakhelyét. Ők voltak az ’előkelő’ Friedek méltóságos címmel. Apámnak…szintén felajánlották a címet, de ő nem akarta. Mi, a négy gyerek tisztelegtünk időnként a villa I-ben. János inas kínálta a finom süteményeket. Cselédségben nálunk sem volt hiány – inas, szobalány, szakácsné, egy kis fiú, aki rohangált ide-oda., vitte a kenyeret sütni a pékhez. Volt mosónő havonta. Persze a házmesterné naponta szintén segített takarítani.” [231]  Fésű Ferenc volt a kertészük, aki hihetetlen gonddal ápolta a parkot, a virágokat. Egyik leánya, Fésű Magdolna (később Kékesi Lászlóné) jelentette Fried Pálnénak azt a szellemi és segítő partnert, akire mindig számíthatott. Akkor is a család mellett állt, amikor azt a politika nem nézte jó szemmel. „Minden tiszteletet megérdemel.” [232]

Egy 1933-as vízhasználat ürügyén keletkezett levéltári forrásból kiderült, hogy Fried Pál gyermekei nevére megvásárolta a volt Styrum kastélyt. „Mély tisztelettel alulirott, mint a simontornyai Horthy Miklós-uton fekvő 315, 316, 317 és 319 tkvi. hrsz. ingatlan /volt gróf Wimpffen park és kastély/ uj tulajdonosainak: kiskoru Fried György, László, Mária és Vilmosnak apja és természetes gyámja, fent nevezett gyermekeim nevében ama kérelemmel járulok Méltóságodhoz, kegyeskedjék megengedni, hogy ezen ingatlan vizellátásának céljaira a szemben levő saját tulajdonomat képező villatelken hatósági engedéllyel létesitett artézi kut fölös vizét átvezethessem.”[233]  (Előtte nem sokkal fúratta meg azt a kutat, ami a kultúrház és a villa 2 vízszükségletét látta el.)

Ugyanerre az időre esik a saját lakóházát és a tisztviselő lakásokat  összekötő telefonvonal kiépítése is. A két ingatlan között létesítendő magánhasználatú telefon beszerelési engedélyével szintén Széwald Oszkár alispán urat kereste meg.  

Fried Pál egy kissé nagyothallott. Erről maradt fenn egy aranyos anekdota. A Takáts portán (a római katolikus iskola udvarán) Fried Mária (akkor Micike) és Takáts Magdolna (akkor Ducika) gyermekként játszadozott. A Sió híd felől jövő hangos beszélgetésre figyeltek fel. Látták, hogy Fried Pál és a szintén nagyothalló Berger Pál a hídon beszélgetett. Szellemes volt a gyermeki reakció:  ”Apukának súgott valamit a Pali bácsi.” [234]  Ugyancsak erről emlékezett meg Sugár György, amikor azt írta „...jól emlékszem Pál úrra, ki gyalogosan botozva reggelenként gyárába igyekezett és pontatlan óráját műhelyünkben hagyta, károsult hallószerve folytán nehéz volt vele szót érteni.” [235]  Ugyanakkor pont emiatt  közelebb kellett mennie az emberekhez, s így közvetlenebb kapcsolatot alakított ki velük.

Pál úr szeretett „menni” vadászni, de mint unokája írta „...nem akart állatot ölni. Valamelyik újságban megjelent karikatúra: a fa alatt szundikált, a nyuszi pedig a mellén (hasán? mellette?) ül, s tartja a puskát.”[236]

Fried Pálról 1935. őszén derült ki, hogy nagyon súlyos betegségben, „...sarcomában (rák legsúlyosabbja)...”[237]  szenvedett. Egy debreceni belgyógyász és magántanár dr. Paul B. Andor kezelte, aki meggyógyítani ugyan nem tudta, de hamarosan elvette feleségül leányát, Fried Máriát.

Pál úr 1936. május 19-én hunyt el hosszas betegség után. A Tolnamegyei Ujság is hírt adott a gyászos eseményről. „Lapunk zártakor értesültünk, hogy Fried Pál bőrgyáros, megyebizottsági tag, simontornyai lakos, a Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi részvénytársaság igazgatója elhalt. Fried Pál, a magyar bőriparban igen jelentős pozíciót foglalt el és testvérével Fried Imre kormányfőtanácsossal fejlesztette naggyá a simontornyai bőrgyárat, amelynek gyártmányai az ország határán tul, különösen Angliában ismertté tették a simontornyai hires bőrgyár és tulajdonosainak nevét. Halála sulyos veszteség a magyar iparra és vármegyénkre is, mert fivérével együtt mindig ott találtuk, ahol a vármegye, elsősorban Simontornya szociális és kulturális intézményeiért anyagi áldozatot kellett hozni. Hosszas betegség után váltotta meg a halál szenvedéseitől, amely az egész vármegyében őszinte részvétet váltott ki. Temetése folyó hó 20 án lesz. A temetési szertartást Kiss Lajos apátplebános, felsőházi tag végzi nagy papi segédlettel.” [238]  

Pál urat előbb otthonában majd a kultúrházban ravatalozták fel, a gyárban volt a búcsúztatása, miközben fújt a gyár. Szántó András visszaemlékezése szerint, az egész falu ott volt a temetésén.

Az egyházközségi iratokban is megjelentek halálával ill. végrendeletével kapcsolatos bejegyzések. „Elnök mély fájdalommal emlékezik meg az egyházközséget is nagy veszteséggel érintő halálesetről, mely Fried Pál úr … halálával érte.”[239] A református egyházközség presbiteri jegyzőkönyvében az alábbiak olvashatók: „Lelkész bejelenti, hogy Fried Pál bőrgyáros, helybeli lakos, ki megértő szeretettel fogadta egyházunk hozzáirányuló kéréseit, meghalt. Presbiterium megilletődéssel értesült Fried Pál elhunytáról s őszinte részvétét a gyár igazgatóságánál jegyzőkönyvi kivonatban fejezi ki.”[240] 1936. augusztus 9-én tartott iskolaszéki gyűlés jegyzőkönyve szerint a „Lelkész jelenti, hogy a gyönki kir. közjegyző aug. 13-án helyben tartandó néhai Fried Pál hagyatéki tárgyalására, mint végrendeleti érdekeltet hívja az Iskolaszéket.”[241] A 16-i jegyzőkönyvből kiderül, hogy „…néhai Fried Pál felbontott végrendelete … Iskolaszék címén egyházközségnek 500.- P-t hagyományozott.”[242] A római katolikus iskola tantestületi üléséről készült feljegyzés arról emlékezett meg, hogy „Bold. Fried Pál úr hagyatékából vásárolt iskolai felszerelés megérkezett.”[243]

Simontornya, ha egy kicsit későn is, de elismerte Fried Pál emberi nagyságát, s hálából 1997. augusztus 20-án a város díszpolgárává avatta.

1998. augusztus 20-ra Reisz Ilona elkészítette Pál úr portréját, mely Simontornya Város dísztermében kapott helyet.

2000. január 21-én a Simontornya Múltjáért Alapítvány pályázata révén elnyerte a „MAGYAR KULTÚRA LOVAGJA” POSTUMUS címet, melyet a Falvak Kultúrájáért Alapítvány adományozott.

Hamarosan apja örökébe lépett György majd László, de róluk egy külön fejezet szól. Özvegye, Alice fogta össze a családot még jó ideig. Szükség is volt rá a háború vészterhes időszakában.

A település idősebb lakói hálásan emlékeznek özv. Fried Pálnéra. „Végtelen aranyos volt. A Szent Erzsébet Leánykör vezetőjeként nem egy leányt kistafirungozott” [244] Ebben „…a leánykörben kézimunkát és kötést tanultak a lányok. Sokszor rendeztek műsoros estet, ahol verset mondtak, vagy darabot adtak elő.  A legutolsó előadás a Rózsafa bot volt. Karácsonykor betlehemezni mentek, házról-házra jártak. A bevétel az egyházé lett, amiből a betegeknek, szegényeknek vettek egy kis ajándékot. Azok lehettek a leánykör tagjai, akik iskolásként szívgárdisták voltak” [245] Egy 1936. július 14-i leányköri gyűlés jegyzőkönyvéből kiolvasható, hogy a „Hölgybizottsági tagok: Mélt. Fried Imréné, Nagys. Özv. Fried Pálné” [246] voltak, az ifjúsági tagozat elnöknője pedig Fried Mária volt.

Kirándulásokat szervezett a leánykör tagjainak.

Főzőtanfolyamot indított. Annak vezetőjét is ő látta el szállással, étellel.

1936/37. telén szegény gyermekek ellátását vállalta. Erről egy időszaki jelentés az alábbiakat örökítette meg. „Özv. Fried Pálné urnő naponta 35 szegény simontornyai gyermeket vendégelt meg a téli hónapok alatt. A karácsonyi ünnepek alkalmából … özv. Fried Pálné urnő … a simontornyai Fried-féle bőrgyár igazgatósága … juttattak nagyobb értékü ruhanemüt és szeretetadományt lakóhelyeik szegény iskolásgyermekeinek.”[247] 

1943. április 24-én a római katolikus egyházközség  P. Návay Rogér irányítása alatt különböző szakosztályokat szervezett, melyek figyelemmel kísérték a háborús helyzet okozta problémákat, és megpróbálták orvosolni azokat. Ilyen volt a „Karitativ-Szociális szakoszt.”[248], melynek özv. Fried Pálné volt az elnöke. Ugyanekkor a szervezési és propaganda szakosztálynak Fried László (Pál úr kisebbik fia) volt a vezetője. Milyen szörnyű még belegondolni is, hogy néhány hónap múlva mit kaptak „jutalmul”.

Alice nénit 1944. október 20-tól egy kis időre több simontornyai lakossal együtt Gyönkre vitték. Helyzetének tisztázása és egy pécsi operáció után kerülhetett haza. Addig a simontornyai villa 2-ben György és László családja élt, „...a két asszony a bombázások előtt egyedül volt 7 gyermekkel.”[249]  Filotás Fried Mariann emlékei szerint a bőrgyári napközi otthonban is tartózkodtak. Az ideért front miatt felmenekültek Budapestre. Fried Györgyné Kőnig Stefánia három gyermekével szüleihez, Kőnig Antalékhoz költözött, s „...az Alkotás u. 7-ben maradt”[250], itt várta meg férje hazatértét a munkaszolgálatból. Fried Lászlóné a négy gyermekkel egy ideig Stiasny Zoltán családjánál lakott, majd az időközben meggyógyult özv. Fried Pálnéval visszaérkezett Simontornyára. Az újabb harcok miatt előbb az őrsi szőlőkbe, majd innen Pécsre menekültek, ahol Csiszár Theodos (volt simontornyai ferences atya) adott a családnak menedéket.[251]

Özv. Fried Pálné 1946-ban költözött a fővárosba (Fried Vilmos emlékei szerint 1947-ben), amikor is „vettek a testvéreim Pesten egy lakást tízezer forintért.” [252] Ott élt egészen haláláig, de közben volt elég problémája. 1949. Húsvétján a rendőrség bevitte őt kihallgatásra az akkor emigrált Fried György és László miatt, de arannyal ki tudta magát váltani. Ezután egyedül élt Budapesten, s mint az előzőekben már említettem, a katolikus plébánosi életpályát választó itthon maradt Fried Vilmos életét segítette, mintha édesanyja lett volna. 

Özv. Fried Pálné 1982. március 14-én, 84 éves korában hunyt el. Simontornyai temetésén csak a legközelebbi hozzátartozók, s régi barátok jelentek meg.  

13. Fried Imre és családja

Az 1887. január 28-án született Fried Imre más természetű ember volt. Ha szóba került a neve, rögtön a „méltó” vagy a „méltóságos” volt rá a válasz. Általában az emberek rátartinak tartották őt, mert nem volt olyan közvetlen, természetesen egyszerű, mint bátyja, Pál. „Szinte senkit sem tegezett a gyárban.” [253] Emiatt a távolságtartó magatartása miatt tartottak tőle az emberek. Bár mindenki tudta, hogy a krómcserzésű bőrgyártás az ő műve, mégis Pál urat tartották a szaktekintélynek.

1911. május 28-án vette el feleségül Gottlieb Sándor, helybéli vegyeskereskedő leányát, Gottlieb Margitot.

A visszaemlékező szerint valamelyik neves (kerek) házassági évfordulójukra (talán a 15.-re) készült el a Malom úti Villa 1. Az épületet Vágó Pál tervezte, átadásának az 1926-os évszám tűnik valószínűnek.

Fried Imre is mindennap hazament ebédelni. „Pajor István hintóval vitte őt haza a Malom utca 33-ba.” [254] Kedvelt szórakozása a lovaglás és a vadászat volt. „Gyönyörű fekete hátaslovát a bőrgyár mögötti karámban tartotta.” [255] Vadászfegyvereit a toronyszoba melletti beépített szekrényben, zöld filccel borított polcokon őrizte.[256] Nagyon nagy vagyonnal rendelkezhettek, mert nekik volt a faluban először autójuk. Fried Imre Cadillac-kel járt, fiának, Istvánnak BMW-je volt. Két sofőrt tartottak. Az egyik Kocsmár Illés volt, akit a II. világháború alatt kocsival együtt besoroztak és ki kellett mennie az orosz frontra. A másik Gergely Sándor volt, aki Budapesten a Tigris utcai lakásukban élt.

Fried Imre gyakran járt külföldre, minden bizonnyal üzleti utakra, de a visszaemlékező szerint nem éltek túlzottan nagy társadalmi életet. Összejártak néha a vezető tisztviselőkkel, jó barátságban voltak a főjegyző Hecskó (Torontáli) Tamással és a takarékpénztáros Berger Pállal, de egyébként „elvoltak magukban”. [257]  Egy neves vendégük volt, Tőkés Anna színésznő, aki náluk töltötte nyári szabadságának egy részét.

Gottlieb Margit rendkívül pedáns,mondhatni „tisztaságmániás” volt. Meg is látszott környezetén, hogy nem tűrte a rendetlenséget. A villa és környéke is rendkívül szép volt, ami Dene Sándor kertész gondos, lelkiismeretes munkáján kívül Margit asszony rendszeretetének volt köszönhető. Igaz, megemlítették róla, hogy képes volt az utat locsoltatni ill. a fű közül akár kisollóval is kivágni az életképes, elszemtelenedett gazt, de azt is mesélték róla, hogy minden munkához értett, s bármikor beállt a konyhába dolgozni, ha kellett. Nagyon jól elvezényelte a háztartást, és családtagjai számára megteremtette a kényelmes, szép otthont. Amíg nem volt unokája, nagyon ragaszkodott a házmester Lászai Tamás kisleányához, Lászai Juliskához, akit csak Mókuskának nevezett. A képeken jól látszik, hogy úgy kényeztette, úgy foglalkozott vele, mintha a kis unokája lett volna. Szeretettel is emlékezik meg róla a hajdani kislány, akinek sommás véleménye szerint „ nagyon jó emberek voltak”.[258]

A Villa 1. gyönyörű volt. Az alagsorban kapott helyet a házmesteri lakás, az inas, a szobalány és a szakácsnő szobája, a mosókonyha, a kazánház, a naftalinozó szoba és az almatároló, amit a háború alatt légópinceként használtak. Az első szinten a főbejáraton át egy nagy előszobába lehetett bejutni, ahonnan a hal (más úriszobának nevezte) nyílott. Ez hatalmas helyiség volt márvány kandallóval.

A visszaemlékező szerint rengeteg festmény, szobor díszítette a szobát. Egy Csók István festményre egészen pontosan emlékezett a hajdani kisleány, Boros Jánosné Lászai Julianna, s arra is, hogy a téli kertre nyíló üvegajtó mellett, a sarokban Toldi farkasokkal küzdő szobra állt. Ugyancsak tőle hallottam, hogy a Nemzeti Múzeumba került egy 50x70 cm-es portré, ami szintén az úriszoba dísze volt. (Érdekes, hogy az 1219 tételben felsorolt s kb. 70 ládányi „őrizetbe vett”[259] holmi között, melyet 1944. június 3. és augusztus 28. között lefoglaltak és számomra ismeretlen helyre elvittek, egyetlen festményről vagy értékes szoborról sincs szó.) Az úriszobából léphettek be keleti irányban a télikertbe, majd a félköríves nagy teraszra. Déli irányban egy nagy ebédlő kapott helyet közvetlenül a nyugati oldalon lévő konyha és kamra mellett. Ez később, a megházasodott István hazaköltözése után a fiatalok nappali szobájaként működött. A második szinten volt Fried Imre és felesége hálószobája keleti ill. déli erkéllyel. Ez utóbbit ugyancsak István hazaköltözése után építették be. Imrének búzakék bársony huzatú bútora, feleségének világoszöld bútorral berendezett szobája volt. A déli irányú erkélyes szobát gyermekszobává alakították át, míg a nyugati oldalon fiuk, István és felesége, Éva lakott. A második szintre nagyon míves lépcső vezetett fel a halból. A lépcsőfordulónál az ólombetétes ablakok előtt intarziás állványokon alabástrom szobrok álltak. A harmadik szinten, a toronyszobában zongora és a fegyverek szekrénye volt. Innen gyönyörű kilátás nyílott a falura. A visszaemlékező szerint innen látták és hallották, amint 1942. március 18-án, a nagy árvíz alatt a Várkert házai összeroppantak. A toronyszobától keletre a padlástérben víztartály, nyugatra pedig az ún. kofferszoba kapott helyet. Északról nyílott egy olyan lépcsőház, amin keresztül minden emeletre fel lehetett jutni úgy, hogy senkit sem kellett zavarni. Az épület nagyon jól megtervezett és kivitelezett volt, mert még „romjaiban” is árulkodik hajdani fényéről.

Az épület kívülről világos homokszínű volt, s vörös terméskövek ún. ciklopkövek[260]  díszítették a falát.

Fried Imre nemcsak saját házával, hanem a község létesítményeivel is törődött. 1934-ben a templom tatarozásához anyagszállítás formájában nagyobb összegű támogatást (732 P) biztosított, ami a tatarozás összköltségének 15 %-át jelentette.

Fried Imrének és Gottlieb Margitnak egyetlen gyermeke, István 1912-ben született. Elemi tanulmányait a helyi római katolikus iskolában végezte. Tanítója és keresztanyja Hecskóné (Torontáliné) Takáts Margit volt.[261] A visszaemlékező szerint négy éves korában keresztelték meg, s minden bizonnyal ez idő tájt keresztelkedhetett át katolikus hitre Fried Imre és Gottlieb Margit is. Az okát nemigen lehet tudni, de talán a könnyebb boldogulás reménye vitte rá őket hitük elhagyására. Ez időben Fried Imre a katonai pályával is kacérkodhatott, mert fennmaradt róla, hogy „Fried Imre e.é. önkéntes tizedes m. kir. kormányfőtanácsos, bőrgyáros, Simontornya. 1909-ben vonult be ezredünkhöz, mint e.é önkéntes. A tartalékos tiszti iskola elvégzése után 1910. juniusában katonai szolgálatra alkalmatlannak minősitették.”[262] Miután a könyv 1937-ben jelent meg, Fried Imréről, mint magyar királyi főtanácsosról beszél. Ezt a kitüntető címet 1931-ben kapta meg, amiről az 1931. február 13-i római katolikus egyházközségi jegyzőkönyv az alábbiakat írta: „…elnök előadja, hogy az egyh. Községi képviselő testület egyik tagját, Fried Imre urat az egész községünk életére nagymértékben kiható és anyagilag emelő gyár fejlesztése körüli érdemeiért a kormányzó úr kormányfőtanácsossá nevezte ki. Ez alkalmat felhasználva javasolja, hogy egyh. közs. tanács e kitűntetéshez fejezze ki szerencskivánatait. Egyházközségi tanács egyhangulag és örömmel hozzájárul és Fried Imre úr őméltóságát kitüntetése alkalmával melegen üdvözli.”[263] Ugyancsak erről a kitüntető eseményről szól Hecskó (Torontáli) Tamás simontornyai főjegyző levele, melyet az alispán úrnak címzett. „Fried Imre ur Öméltóságának a m.kir.kormányfőtanácsosi cim adományozásáról szóló okirat Simontornyán a községi képviselőtestület által folyó hó 16.án d.e. ½ 12 órakor tartandó diszközgyülésen fog átadatni, melyen Dr. Pesthy Pál Őnagyméltósága, a kerület képviselője is megjelenik. Ezen diszközgyülésre Méltóságodat mély tisztelettel meghivjuk. 1931. március 3.”[264] A forrás alapján az okiratot Fried Imre 1931. március 16-án vette át a község elöljáróitól és a terület országgyűlési képviselőjétől.

Egyetlen gyermeküket igyekeztek a legjobb iskolákba járatni. Így került el István először egy budapesti (Damjanich u.) „Német Birodalmi gimnasiumba”[265],  majd Brnoba aztán Svájcba, hogy Bernben kitanulja a bőrvegyész szakmát. Egy külföldre szóló utazási kérelméből viszont az derült ki, hogy az 1934-35. tanévben „...a genfi egyetem tudományi fakultásának hallgatója...”[266] volt. Tanulmányait azonban csak a Magyar Királyi IV. Honvéd Vegyesdandár Parancsnoksága engedélyével folytathatta, mert az időközben „...Szekszárdon megtartott utótoborzáson alkalmasnak...”[267] találtatott. Tanulmányai folytatásához az engedélyt megkapta, így Svájcban doktorált. Öt nyelvet beszélt, de sohasem kérkedett sem doktori címével, sem nyelvtudásával. 1937. november 15-től a bőrgyár alkalmazásában állott, mint gyakornok, aki a bejegyzés szerint „Nem volt O.T.I. bizt.ra kötelezett”.  A megjegyzés rovatban katonai rangja is olvasható: „Kp. tüzér, c. tűzmester II. vegyesd. légv. Kik. üteg.” [268] Egy későbbi nyilvántartó könyv szerint első gyakornokoskodása 1937. december 15-ig tartott. Véglegesen 1938. május 1-én lépett be a céghez üzemi tisztviselőként. Ekkor már „karp. őrm.” [269]katonai rangja volt. 

István természetére a közvetlenség, egyszerűség, természetes viselkedés volt jellemző. A rátartiságnak még az írmagja is hiányzott belőle, szerették is ismerősei, rokonai, a bőrgyár munkásai. „Amikor árvíz volt a Sión, együtt dolgozott a munkásokkal.” [270]

Általában vidám, kedves emberként emlegették őt, így emlékezett rá feleségének testvére (Mosonyi Jenőné Bodrogi Anna) és anyai unokatestvére (Győri Endre) is. Az utóbbitól egy aranyos anekdotát is hallottam. Istvánt névnapján zenével köszöntötték a helybéli cigányok. A fiatalember kiállt az erkélyre és egy Karinthy-féle halandzsa szöveggel köszönte meg a névnapi megemlékezést. A zenét szolgáltatók csak álltak, s végül megállapították: a fiatal úr szépen beszélt, csak kár, hogy nem értettek belőle egy szót sem.[271]

Istvánnak első nagy problémáját a párválasztása okozta. Azt várták el tőle, hogy módos katolikus leányt vegyen el feleségül, amivel biztosítja a család további felemelkedését. Ehelyett bár katolikus hitre átkeresztelkedett, de egy szerény vagyonú leányba, Bodrogi Évába szeretett bele, aki ráadásul egy tánctanár mellett vállalt titkárnői majd tánctanári állást. Bodrogi Éva ilyen minőségében ismerkedett meg Fried Imrével, aki táncórákat vett tőle. Fried Imrét annyira elbűvölte a fiatal tánctanárnő szépsége, hogy meg-meghívta őt vacsorázni. Állandó kísérőjük Éva nővére volt, aki a kor szokása szerint harmadikként felügyelt húga tisztességére. (Mindezekkel természetesen nem a hajdani „Színházi Élet” pletykarovata szerint akartam tudósítani, csak a Simontornyán elterjedt mindenféle mendemondát kívántam megcáfolni.)

Istvánnak az apja mutatta be Évát, és a két fiatal pillanatok alatt egymásba szeretett. Ez okozta a gondot, mert Fried Imre hallani sem akart erről a kapcsolatról. Házasságuk is titokban köttetett. Gottlieb Margit érezte, hogy fia döntése végleges, így jó anyaként elfogadta a helyzetet, sőt rögtön meghívta a fiatalokat egy ebédre. Az egyházi esküvőn már ő is részt vett édesanyjával (az özvegyen maradt Gottlieb Sándornéval és annak második férjével dr.Vas Izorral) együtt. Fried Imre ekkor éppen külföldön, San Remoban tartózkodott. Még évekig nem volt hajlandó elfogadni gyermeke választását. Fia mehetett hozzá, de annak felesége nem.

Bodrogi Éva 1915. május 12-én Budapesten született. Testvérével és szüleivel a Fehérhajó utcában lakott. Szerény anyagi körülmények között éltek. Mindkét leány a varrónői szakmát tanulta ki, de amíg Anna szerette munkáját, Éva nem. Ezért először a szalonban manöken lett, majd kikötött a „Petris Brunó” [272] tánciskolában. Szülei egyszerű emberek voltak. Édesapja, Bodrogi Károly a vasútnál tisztviselőként dolgozott, édesanyja Feiglstock Ilona a családról gondoskodott.

István nagyon szerette Éva édesanyját, mert a család egy-kettőre befogadta őt, s a „mamuska” mindig azt főzte, amit veje szeretett. A családnak kezdetben fogalma sem volt arról, hogy István szülei mennyire gazdagok, mert a fiatalember sohasem kérkedett vele, mint ahogy a doktori címét sem használta soha. Viszont segítőkészségét megtapasztalhatták, mert anyósának rendszeresen adott pénzt, mégpedig olyan százalékban, ahogyan emelték a fizetését. Míg Bodrogi Éva pesszimista volt, addig István szinte mindig jókedvű és nagyon kedves úriembernek bizonyult. Hétközben Simontornyán dolgozott, mert sehol másutt nem fogadták őt a neve miatt. A Fried bőrgyár addigra már fogalommá vált Magyarországon, minden bőrgyáros ismerte Fried Imre kormányfőtanácsos nevét (s valószínűleg a természetét is), senki sem merte szerződtetni Fried Istvánt. Így kénytelen volt vegyészmérnökként apjánál dolgozni sima vegyészmérnöki fizetésért. Ekkor István is elég pénztelen volt, de minden hét végén utazott Budapestre a feleségéhez. Mindig a virág érkezett meg előbb, arról tudták, hogy hamarosan ő is odaér.

1940. május 17-én született első kislányuk, Katinka. Fried Imre lelke ekkor enyhült meg, de nem annyira, hogy a villában helyet kapjanak, hanem a Sió bal partján béreltek egy bőrgyári tisztviselő lakást, ami ma is áll. Aki azon a környéken lakott, gyakran érezhette a bőrgyártás szagát. „Csak sokáig szagolhassam” [273] - volt rá a fiatalasszony válasza. A második gyermekük, Zsuzsika születése (1942. március 21.) után költözhettek csak fel a villába. Gottlieb Margit addig ténykedett, míg urát meg nem békítette, s el nem fogadtatta vele a helyzetet. Némiképp átalakították a villát, hogy a fiataloknak is legyen külön bejáratuk, s megpróbáltak együtt élni. Elég nehezen ment, mert Éva az előzmények miatt nemigen kedvelte Fried Imrét. Zavarta őt az is, hogy minden túlméretezett volt. Míg először majd elájult a gazdagság láttán, később feszélyezte őt, s idegennek találta benne magát. István is a természetesebb létformát kedvelte, így hangoztatta is, hogy gyermekeit nem úgy akarja nevelni, ahogyan őt nevelték: „Nem kell sem lovász fiú, sem sofőr” [274]

Közben egyre sűrűsödtek a problémák a háború és a zsidó törvények miatt. A család tagjai ekkor még kaptak igazolást a megyei alispántól, hogy csak részlegesen esnek a hírhedt 1939:IV.t.c. alá.  „Fried Imre, Fried Imréné szül. Gottlieb Margit és dr. Fried István tanusítványa … az 1939:IV.t.c.1.§-a értelmében zsidónak nem tekintendő a 7720/1939 M.E.sz.rendelet 64.§-nak /1/ bekezdésében biztositott jogom alapján a fenti szám alatt tanusítványt adtam ki, azzal, hogy az 1939:IV.t.c.hatodik bekezdésében megállapitott korlátozás alá esik.”

14. A zsidó törvényekről

Az izraeliták a feudális Magyarországon nem voltak teljes jogú állampolgárok. A XIII. századtól időnként megkülönböztető jelet kellett magukon viselniük, nem lehetett földtulajdonuk, nem lehettek céhek tagjai, így vált megélhetésük fő forrásává a házaló kereskedelem és a pénzügyekkel való foglalkozás. 1526-ig viszonylag kedvező volt a helyzetük, de a Habsburg királyok időszakában már külön türelmi adót kellett fizetniük vallásuk gyakorlása miatt, illetve a szabad királyi városok kitiltották őket falaik közül. A felvilágosult II. József idején költözhettek városokba, foglalkozhattak iparral, és felvehettek német neveket.

Egyenjogúsításuk 1848-ban kezdődött, de csak 1867-ben iktatták törvénnyé. Az 1848/49-es szabadságharcban való részvételükért Haynau külön adóval sújtotta őket. Így járhatott a simontornyai dr. Bleicher Lajos is, aki a szabadságharc honvédorvosa volt.

1867-ben teljes jogú állampolgárokká váltak, 1895-től pedig a zsidó vallás az ún. bevett felekezetek közé tartozott. „A zsidóság előtt páratlan lehetőségek nyíltak a gazdaságban, a kereskedelemben és az értelmiségi pályákon (egyszóval a polgárosodásban) – mindennek az ára azonban az asszimiláció és a magyarosodás volt.” [276] Ez a folyamat figyelhető meg Fried Vilmos gyermekeinél is. Míg a szülők ragaszkodtak hitükhöz, gyermekeik, unokáik kikeresztelkedtek: Fried Pál, Fried Imre családjukkal együtt bizonyítottan.

A XX. századi Magyarország az első zsidóellenes törvénynek a numerus clausus (1920:XXV. tc.) bizonyult, amely nemzetiségi és faji megkülönböztetés alapján szabta meg az egyetemre felvehetők számát. A faji megkülönböztetés miatt a későbbi zsidótörvények előfutárává vált. „A numerus clausus folytán a magyar diákok jelentős része külföldi egyetemeken tudta csak tanulmányait folytatni.” [277] Ennek ellenére jellemző volt „...a magyar zsidók erős nacionalizmusára, hogy vezetőik a nemzetközi fórumokon nem a magyarországi zsidók belpolitikai sérelme ellen, hanem a trianoni igazságtalanságok miatt tiltakoztak.” [278]

A numerus clausust 1928-ban hatályon kívül helyezték, Magyarország azonban rendületlenül jobbra tolódott, és a bécsi döntéseket követően Németország szövetségesévé vált. A zsidótörvények jól tükrözik a szövetség egyre szorosabbá válását.

Az első zsidótörvényt (1938. XV. tc.) „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” cím alatt terjesztették be 1938. december 23-án. Ennek értelmében a zsidók arányát a sajtó-, film-, színművészeti, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarákban 20%-ra korlátozták. A tíznél több értelmiségi alkalmazottat foglalkoztató vállalatoknál a zsidók arányát szintén 20%-ban határozták meg. A Friedek emiatt kénytelenek voltak „töltelékembereket” [279] felvenni, hogy a jó szakembereket ne kelljen a számarány miatt elküldeni.

A második zsidótörvényt (1939. IV. tc.) 1939. május 3-án fogadták el „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozása” címmel. Eszerint zsidónak tekintették azokat, akik saját személyükben zsidók voltak, akiknek egyik szülője vagy két nagyszülője zsidó volt. A zsidónak tekintett személyek nem lehettek állami tisztviselők, tanítók, tanárok. Az egyetemre való felvételt, az iparengedélyhez való jutást 6%-ban határozták meg számukra.

A harmadik zsidótörvényt (1941. XV. tc.) 1941-ben vezették be „a házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésről” címmel. Ez megtiltotta a zsidók ill. zsidónak tekinthető személyek és a nem zsidók közötti házasságot, mely kísértetiesen hasonlított a németországi nürnbergi törvényekhez.

Fried Imre és családtagjai egy ideig mentesültek a 2. zsidótörvény néhány kitétele alól, mert 1919. augusztus 1-e előtt áttértek a zsidó hitről a keresztény vallásra, ill. a családfő kormányfőtanácsosi címe egy ideig kivételezett státuszt biztosított számukra. Egyébként általános elv volt, hogy az atyai nagymama 1944-45 – História XX.évf. 3.sz.24.o.keresztlevele döntötte el a zsidó vagy nem zsidó létet.

Ezzel kapcsolatban kell megemlítenem Fried István tragikus halálát. A visszaemlékező szerint dr. Fried István 150 csepp altatót (Agrypnosant) vett be (mint máskor is), de ez az izgalmak hatására végzetessé vált számára. Miért volt zaklatott? Karpaszományos légvédelmi tüzérőrmester volt a legelitebb században, ahol leginkább csak született arisztokraták foglaltak helyet. Mindenki haladt előre a ranglétrán, csak ő nem. Apja nyugtatta, hogy volt a minisztériumban, és áthelyezték Istvánt a vegyi utászokhoz katonai minőségben, de fia nem hitte el. Egész éjjel nem aludt (egyébként is rossz alvó volt), várta a reggelt, a postát. Megkapta az értesítő levelet, ami apját igazolta. Ekkor akart altatóval elaludni, hogy majd délután megy be dolgozni a gyárba. Ekkor történt a tragédia, hogy a gyógyszer és izgalom hatására infarktust kapott vagy gyógyszermérgezésben halt meg. Hiába próbáltak rajta segíteni, menthetetlen volt. Mindezt a család közeli rokona, István feleségének nővére mondta el, aki ott volt ezen a végzetes napon. A házmester leánya is úgy emlékezett az esetre, hogy nem a faluban (oly gyorsan és tartósan) elterjedt öngyilkosságról, hanem gyógyszer következtében beálló halálos rosszullétről volt szó. Visszaemlékezése szerint Fried István nem kapott levegőt. Próbáltak Budapestről is orvost hívni (Sívó Rudolfot, a család orvosát), de hiába.

Mindez hogyan jelent meg a sajtóban: „Dr. Fried Istvánt, a simontornyai bőrgyár egyik 29 éves társtulajdonosát május hó 28-án reggel holtan találták a lakásán. Az azonnal megindult nyomozás megállapitotta, hogy veronálmérgezésnek lett az áldozata. Az eddigi adatok szerint tragikus véletlen okozta a halálát, mert álmatlanságban szenvedett és véletlenül nagyobb adagot talált a veronálból bevenni. Gondatlanságot a nyomozás senkinek a terhére megállapitani nem tudott, ezért a kir. ügyészség a temetési engedélyt kiadta.” [280] 

Fried István halálára többen másként emlékeztek. Leggyakoribb feltételezés az öngyilkosság volt. Magyarázatként pedig a karpaszomány visszavételét ill. a munkaszolgálatra való behívást gondolták. Bár mindkettőre (és ilyen sorrendben) volt esélye, mégsem magyarázható ezekkel halála. Fiatal, életerős, optimista fiatalember volt, aki végtelenül szerette gyermekeit és feleségét. 1942. május 28-án ugyan már ismert volt az a rendelet, melynek alapján „...a zsidónak tekintendő személyek hadkötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget és ezt a szolgálatot rendfokozat nélkül teljesítik...”[281], de mint az előzőekben már említettem, Fried Imre és családja egy ideig a kivételezettek közé tartozott. Maga az irat is úgy folytatódik, hogy a 2870/1941.M.E. számú kormányrendelet alapján az tekintendő zsidónak „...aki az 1939:IV. t.c. 1 §-a értelmében zsidónak minősül.” A simontornyai járásból ekkor még nem szedték össze a munkaszolgálatosokat, erre 1942. december 12 – december 31. között került sor.[282] Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy 1942. májusában már dolgoztak zsidó munkásszázadok Tolna megye területén. Fried István unokaöccse[283] is úgy emlékezett vissza az esetre, hogy Istvántól megvonták a karpaszományt és behívták munkaszolgálatra. A városban többen azt mondták, hogy István tragikus elhunytáról a család hallgatott, soha nem tudták meg, hogyan halt meg. Eléggé elterjedt egy pisztollyal történt öngyilkossági verzió is, de ez, mint kiderült, minden alapot nélkülözött. A helyszín megjelölését is találgatás jellemezte:

·         a Sió parti volt házuk

·         A Fried Villa 1. „napozója”

·         A Fried Villa 1-ben, benn a lakásban.

A legközelebbi és legmegbízhatóbb visszaemlékezések ill. a hivatalosan megjelent közlemény alapján a tragédia színhelye a Villa 1. második szintje, Fried István saját szobája volt. Holttestét a kultúrházban ravatalozták fel. Kicsit sietni kellett a temetéssel, mert mint minden visszaemlékező elmondta, borzalmasan meleg volt. A meggyújtott gyertyák lekonyultak a hőség hatására. Dr. Fried Istvánt érckoporsóban helyezték örök nyugalomra a római katolikus temetőben.

1942 nyarától sorra következtek a szigorítások:

·       Bevonták a fegyvertartási engedélyeket. A Fried Bern és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt. engedélyét a 4588/1943. sz. alatt, de a gyár hamarosan visszakapta, mert a „Fried Bernát és Fiai Bőripari és Kereskedelmi R.T. simontornyai bejegyzett cég kereskedelmi társaság és nem zsidó személy. A vállalat részére kiadott fegyvertartási engedély tehát nem zsidó személy engedélye, hanem magáé a vállalaté, mely hadiüzem, és melynek a biztonsági szolgálat ellátása végett a fegyverekre szükség van. A vállalat részére kiadott fegyvertartási engedély folytán a fegyver zsidó személy kezébe nem kerülhet, amelyért a hadiüzemi személyzeti parancsnok felelős.”[284] Nem így járt Fried Imre és Fried László, akiknek fegyvertartási engedélye 4767/1943 ill. 4768/1943 alispáni iratszám alatt visszavonásra került.

·       Elvették a zsidók magántulajdonát. „Nagy Pál (akinek a birtoka Cece és Alap között volt) üzemeltette a mozit akkor, amikor a mozit, mint zsidó tulajdont elvették. Ő és egy német katonatiszt, aki ki akart ugrani a háborúból, felkínálta Fried Imrének, hogy pénzért kijuttatja őket Svájcba. Fried Imre nem ment, arra gondolt, hogy nála nélkül megáll a bőrgyár.” [285] Valószínűleg nem gondolt arra, hogy csak így mentheti meg saját és családja életét. Őszintén szólva, egészségesen gondolkodó ember el sem tudta képzelni Auschwitz borzalmait. Minden bizonnyal reménykedett abban, hogy ennek is ugyanúgy vége lesz, mint a század eleji háborúnak vagy a tanácsköztársaságnak. Ezt a érzést táplálhatta benne az a tény is, hogy törvényhatósági bizottsági rendes tagságát is megtarthatta.

·       Zsidónak csak zsidó alkalmazottja lehetett, ezért Fried István gyermekei mellett Sugár  Zsuzsa volt a dada. Ezt erősítette meg Sugár György levele is. „Köztudott, hogy a megbélyegzettek, így Fried Imre sem tarthatott keresztény alkalmazottat lakhelyén. Húgom lépett elő szobalánnyá a gettóba való bevonulás előtt egy rövid időre. Talán 15 évesen büszke is volt a Malom utcai villában szolgálni.”[286] Ugyanezen okból Lászai Tamás, a volt inas és házmester bekerült a gyárba dolgozni. A házmesteri teendőket felesége látta el, de lakásbérlőként voltak bejelentve, hogy a törvénynek eleget tegyenek.

·       1944. április 5-től viselniük kellett a szégyenbélyeget. „A dátum pontosságát szavatolom, hisz e naptól kezdve ruházatunk szív feletti oldalára 10 cm átmérőjű sárgacsillag varratott. Én utána 12 napig nem mentem az utcára. Szégyelltem.”[287] Ezt erősítette meg az egyik visszaemlékező is, aki elmondta, hogy amikor „a zsidóknak sárga csillagot kellett viselni, menés közben takarták, arról lehetett felismerni őket már messziről”[288] A sárgacsillag viselésének ellenőrzéséről is maradt fenn néhány levéltári forrás. Ezek alapján a simontornyai járás főszolgabírója volt a „legtrehányabb”, mert nem küldött be jelentést.

·       Ugyanettől az időtől fogva korlátozták a zsidók utazását is „...sem közlekedés, sem szállítás céljára személygépjárómüvet nem használhat”-tak.[289] Lakóhelyet elhagyni csak külön utazási engedéllyel lehetett.  Fried Imre és családja is a korlátozás alá esett. Egyik visszaemlékező szerint már nem tudták elhagyni Simontornyát, így megpróbálkoztak azzal, hogy legfontosabb dolgaikat egy bőröket szállító teherautón feljuttatják a fővárosba. "Fried Imre és sógora, Gottlieb Imre, amikor már a sárgacsillag viselésére kötelezettek és mozgásukban korlátozottak voltak, a bőrökkel együtt akarták titokban felvitetni Budapestre értékeiket.  A présházba készítették össze az elvitelre szánt dolgokat. Az akkori vincellérük azonban beárulta őket, s éjjel a bőrt szállító autókat a csendőrség lepakoltatta.”[290]

·       Gyűjtőtáborokba, gettókba szállították a kifosztott, megbélyegzett zsidókat. A simontornyai óhitű és keresztény zsidókat 1944. május 12-én (Özv. Fried Istvánné Bodrogi Éva 29. születésnapján) terelték össze a zsidó imaházba, majd vonultatták le a Vár térre. „Belügyminiszteri leirat Vitéz Endre László s.k. Egy alkonyodó délután Torontáli Tamás főjegyzőhöz. Másnap a hajnali órákban, csendőri segédlettel 57 személy állt glédában batyuval a hátán az akkori piactéren. A kövezetről egy kisebb kíváncsi csoport száján gúnydal és megvető pillantások. Előálltak a szekerek. Megérkezett Fried Imre nejével a nekik visszakölcsönzött fiakkeron, volt lovaik elébe fogva... Fried Imre volt kormányfőtanácsos, felsőházi tag, méltóságos úr leszállt a hintójáról, ami már másé volt. Húgom így mesélte: Csendőrök: ’Kászálódjanak le! A fiakkeron maj mi menünk Hőgyészre a gettóba. Szálljanak csak át egy szekérre, ne mondják, hogy gyalogosan tereljük magukat.’ Megszólalt a bátor kocsis (Pajor István) , ki már vagy húsz éve szolgálta a Friedeket. Fennhangon kijelentette: Az én gazdáimat a szekéren is én viszem.”[291] Hasonlóan szóltak Pajor István kocsisról más visszaemlékezések is. „Pajor István az imaháznál be akarta ültetni Fried Imrééket a hintóba, de a csendőrök nem engedték. Simontornyán a csendőrlaktanyában (volt vármegyeháza épületében) négy csendőr lakott. Közülük a tolnai illetőségű Máté és a szőlőhegyi Farkas nevű csendőr kísérte a gettóba a simontornyai megbélyegzetteket.” [292] Érdemes elgondolkodni a történteken. Torontáli Tamásnak „...egy éjszaka állt rendelkezésére, hogy értesítse, fussanak szerte, rejtőzködjenek el.”[293]  Még a komájának, Fried Imrének sem szólt. Miért nem? Ugyanakkor a ma is élő budapesti Bodrogi Anna (Fried Istvánné testvére) tőle kapott hamis (Menyhért Anna) névre szóló papírokat. Miért? Pajor István kocsis viszont többször ment Hőgyészre, többször vitt élelmet volt gazdáinak, amit a Lászai család küldött. Miért? Mindegyik esetben csak sejthetjük, hogy miért, de mindenképpen az utolsónál találhatjuk meg legkönnyebben a jó választ. Egy harmadik visszaemlékezőtől hallottam, hogy „Varga István és Pajor Pista bácsi volt a parádéskocsisuk. Ők ketten vitték az egész családot. Ugye elviszel bennünket kirándulni, de vissza is hozol – mondták a kislányok” [294], Fried Imre unokái, Katinka és Zsuzsika azon a végzetes 1944. május 12-i napon, amikor elindultak a hőgyészi gettóba. Fried Imrét ott érte utol május 23-án az a tértivevényes véghatározat, ami kimondta törvényhatósági bizottsági rendes tagságának megszűntetését. „Megokolás: Fried Imre az 1939: IV. t.c. 1. §. harmadik bekezdése a/ pontjának fogalmi körébe esvén, a törvény 4. §. harmadik bekezdése, valamint az 1941 évi XIX. t.c. 2. §. /1/ bekezdése törvényhatósági bizottsági tagságát nem érintette. Az 1941 évi XV tc. 9 §-nak harmadik bekezdésében foglaltak értelmében nevezett zsidónak tekintendő és származására, valamint vallására nézve nem felel meg e törvényszakasz utolsó bekezdésében foglalt meghatározásnak. ... Erről Fried Imre bőrgyári igazgató simontornyai lakost azzal értesitjük, hogy a véghatározatunk ellen a kézbesitést követő 15 nap alatt a m.kir.közigazgatási birósághoz intézendő és itt benyujtandó panasznak van helye.”[295]  Mekkora cinizmusra vall az utolsó sor, amikor tudták, hogy a gettóba hurcolt Fried Imrének már nincs 15 napja a fellebbezéshez és egyáltalán semmihez sem. Egyik visszaemlékező szerint „Tamásiban vagonírozták be őket, a vasúton balkéz felől, ott vizsgálták meg őket, nem dugtak-e el valamit.”[296] Más visszaemlékező a kaposvári téglagyári gyűjtőtábort nevezte meg utolsó magyarországi helyként, ahonnan bevagonírozásra kerültek.[297] 1944. június 20-án a hőgyészi gettó még „működött”, lakóit még nem irányították Auschwitzba, vagy nem minden lakóját hurcolták még el a haláltáborba. Két bőrgyári alkalmazottat, Glück Jenőt és Mitzger Ferencet visszakérték Simontornyára, a hadi üzemként számontartott bőrgyárba, mert szükségük volt a szaktudásukra.

·       Fried Istvánné Bodrogi Éva férje halála után fel akart költözni édesanyjához Budapestre, de apósáék miatt Simontornyán maradt, és velük együtt került a hőgyészi gettóba. Onnan még írt testvérének, hogy a körülményekhez képest jól vannak. Mást nem is írhatott. Stefánovics Magda, iregszemcsei barátnője (akivel Budapesten iskolatársak voltak) még látta őt bevagonírozva.

·       Haláltáborokba vitték a már mindenükből kifosztott, megalázott zsidókat. „A Magyarországról induló deportáló vonatok három-négy nap alatt értek Auschwitzba... A deportálási ütemterv napi négy vonatot írt elő, minden szerelvény kb. 3000-3500 zsidót szállított. Az áldozatokat hetvenesével-kilencvenesével zsúfolták be a tehervagonokba, melyekbe két vödröt helyeztek: ivóvízzel, illetve üresen, az ürüléknek. A tehervagonok ajtaját lelakatolták, és rácsos ablakaikat majdnem légmentesen lezárták. A szerelvényeket magyar csendőrök kísérték és őrizték a Kassára való érkezésig, ahol az SS váltotta fel őket.”[298] Kaposvárról július 6-án deportáltak két transzporttal. „A fogolyszállítmányokkal Birkenauba érkezett kiskorú gyermekeket ... egyenesen a gázkamrába küldték.”[299] A háború után Mosonyi Jenőné Bodrogi Annának mesélte egy Auschwitzból szerencsésen hazatért nő, hogy ő még látta a nagyon leromlott állapotú Fried Istvánnét. Akkor már minden bizonnyal elveszítette gyönyörű kisleányait, hiszen a halálgyárak elsőként a hasznavehetetlen kiskorúakkal és öregekkel számoltak le. A fiatalasszony sem élhetett sokáig, mert a nők többsége „...a munkakörülmények, a rossz élelmezés  és a durva bánásmód következtében röviddel a táborba érkezésük után megbetegedtek és meghaltak.”[300] Nem is igen volt gyermekei elvesztése után miért élnie.

Fried Imre a napközi otthon átadása után, 1937-ben kapta meg a település díszpolgára címet, testvérével együtt pedig 2000-ben a „MAGYAR KULTÚRA LOVAGJA” postumus címet.

15. Fried Pál gyermekei: György, László, Mária és Vilmos

Szerencsésebben alakult Fried Pál és családja sorsa. Fried Pálnak nem kellett megélnie azt a rengeteg borzalmat, gyermekei pedig több-kevesebb szenvedéssel, de túlélték a „lelki kőkorszakot” [301]

Dr. Paulné Filotás Fried Máriáról írok először, mert az ő életútja hamar elvált a családétól.

1917. augusztus 4-én született. A visszaemlékező szerint[302]  Budapesten a koronázó főtemplom plébániáján keresztelték meg, mint bátyjait is. Ezt támasztja alá az a hitelesített születési anyakönyvi kivonat, mely Fried Györgyé volt, és a család vonatkozásában két-három nagyon fontos adatot közöl. Eszerint Fried Pál és Spitz Adél, a „szülők a budapesti koronázó főtemplom plébánosa által 172/919 sz.a. kiállított bizonyitvány szerint a r. kath. vallásra tértek át, ennélfogva a gyermek vallása r. kath. vált. ... 1920. máj. 12. Hecskó Tamás s.k. ...a gyermek családi nevét Filotás-ra változtatta...”[303] Vagyis György, László és Mária izraelita vallásúnak született, de szüleikkel együtt katolikus vallásúakká váltak.

A simontornyai római katolikus elemi népiskola egyik legrégebbről fennmaradt anyakönyvi naplójának nemrégiben megtalált (leszakadt) első lapja szerint Fried Mária az 1923/24. tanévben 1. osztályos volt. Négy éven keresztül, amíg a helyi népiskola kötelékébe tartozott magántanuló volt, és mindenből kitűnő minősítést kapott. A magatartás rovat bejegyzése: „szülői felügyelet alatt”[304]. Azután Budapesten folytatta tanulmányait.  „Én az Angolkisasszonyok Zugligeti intézetében végeztem az első 3 gimnáziumi osztályt, azután Alice úgy érezte, jobb lenne hazajönni és privát módon folytatni az iskolát. Így kerültem össze Takáts Ducival, aki velem együtt privát tanuló volt Sári néni oktatásával.” [305] A tanítónő Hunyadi Sára volt.

Mint már az előző fejezetek egyikében említettem, édesapját, Fried Pált egy debreceni orvos dr. Paul B. Andor kezelte, akihez „a bronzvörös hajú”[306] Mária férjhez ment. „Ő Debrecenben volt magántanár, ösztöndíjjal került Amerikába, itt voltunk 6 hónapig az esküvő után, aztán visszajöttünk 1938-ban, itt született fiam, Andrew, és sokkal utána lányom, Veronica (Ronnie).”[307]

Az 1936-ból fennmaradt névváltoztatási kérelem arra enged következtetni, hogy a szülők által 1919-ben papíron felvett Filotás név még az okiratokon sem jelent meg. Vagyis a család megváltoztatta a nevét, de minden bizonnyal a Fried Bern és Fiai Bőrgyár miatt nemigen használták. Mindenesetre Fried Mária 1936. november 19-én kapta meg az engedélyt a Filotás családi név használatára.[308]  Még egy nagyon érdekes dokumentumot találtam Fried Máriára vonatkozóan a községi iratok között. Eszerint bizonyítani kellett azonosságát. A községi bizonyítvány így szól: ”...község elöljárósága közvetlen tudomás alapján bizonyitja, hogy Paulné szül.Fried Mici és Dr.Paul Benő Andorné szül.Fried Mária egy és ugyanazon személy. Simontornya, 1948.febr.24.”[309]

Filotás Fried Mária 1957-ben veszítette el férjét. Miután titkárnőként „...keményen  végig dolgozott...40 esztendőt”[310] New Yorkban élt nyugdíjasként 1999-ig, amikor is leánya közelébe költözött Californiába.

Filotás Fried György 1914. szeptember 14-én született.

A már említett 1923/24. tanévre szóló anyakönyvben 4. osztályos volt, s a bejegyzés szerint „Gyár u. 207. sz.”[311] alatt, a családi házban lakott. Érdemjegyei nagyon jók. Szinte mindenből 1 (jeles), csak az „éneklés” és a „testgyakorlás” tantárgyak osztályzata volt 2 (jó). Év végére a testnevelés jegyét is „feltornászta” jelesre. Egész évben nem mulasztott egyetlen félnapot sem.

Egyik visszaemlékező szerint György gyermekként nagyon szeretett a munkások között üldögélni, s nem egy esetben „az árokparton szalonnát kapott tőlük, ezért már fiatalon szorgalmazta a munkás ebédlő létrehozását a gyárban és a tisztviselő menzát a kultúrházban.”[312] Az 1924/25-ös tanévben már Budapesten tanult a Kemény Zsigmond  reálgimnáziumban. Az iskola elvégzése után külföldön folytatta tanulmányait.

1933-ban biztosan Louwainben tanult, mert egy képeslap Berger Pálné Trézsi nénitől oda érkezett. A lapot 1933. november 3-án írta, s György minden bizonnyal még csak néhány hónapja lehetett Belgiumban, mert ezt tükrözik a kérdései és jókívánságai:”Remélem már úgy a hogy megszoktál új otthonodban és nem esik nehezedre a francia nyelv s biztos nagyon kellemes a környezeted ... használd jól fel az időt tanulásra és nézz körül a nagyvilágba.”[313]  A képeslap egyetlen nevezetes itthoni eseményről, a bálról számolt be. Trézsi néni szerint az akkor 16 éves Fried Mária „Micike csoda édes volt a bálban, olyan volt mint egy kis ördög!”[314]

Fried György nem tudta befejezni tanulmányait Louwainben, mert édesapja megbetegedett, s haza kellett jönnie átvenni apja helyét a gyárban. Bartosné Stiasny Éva visszaemlékezése szerint „Gyuri apja betegsége miatt már 35-ben abbahagyta Louvin-i egyetemi szoc. pol. tanulmányait.” [315]A be nem fejezett egyetem miatt később került nagy hátrányba, amikor emigrációba kényszerülve Kanadában próbálkozott elhelyezkedni, de erről még később szólok.

Az alkalmazotti nyilvántartás többször megörökítette nevét, mert gyakorlati hónapjait a bőrgyárban töltötte: 1934. november 1-től 1934. december 31-ig, 1935. május 1-től 1935. június 30-ig, 1935. november 1-től 1936. május 31-ig. Mindhárom esetben a megjegyzés rovatban a „gyakornok”[316] beírás szerepel, de a tanulmányok ideje alatti tényleges gyakorlati hónap csak az első két esetben lehetett. A harmadik alkalommal már édesapja betegsége miatti szerepvállalásra készült fel, s többet már nem is ment vissza az egyetemre.

1935-ben tehát hazatért és elfoglalta apjától megörökölt helyét a bőrgyárban.

György közvetlen modorú, alacsony termetű férfi volt, aki főként a bőrkereskedelem területén érezte magát otthon. Egyik visszaemlékező is azt emelte ki, hogy „üzletemberként volt jó.”[317] Szerinte György gyakran mondogatta, hogy „itt kell hagyni a bőrgyártást, mert túl hosszú az átfutási ideje.”

1939. október 7-én vette feleségül a gyógyszerész végzettségű „gyönyörű magas”[318] Kőnig Stefániát, a „ pécsi kúriai bíró”[319] egyik leányát.

 Miután György területe a kereskedelem maradt, Budapesten élt családjával együtt. Ott érte utol a munkaszolgálatra kötelező behívó, melynek kapcsán el kellett viselnie a bori tábor minden borzalmát. Az 1944. tavaszi bevonulásakor már a harmadik gyermeküket várták. Amikor Fried Györgyné Kőnig Stefánia, Fried Vilmos, özv. Fried Pálné és Fésű Magdolna megtudta, hogy Fried György melyik vagonba került, rohantak tőle elbúcsúzni, és némi élelemmel, ruhával kisegíteni. Amikor a terhesség utolsó szakaszában járó feleségét egyik nyilas a puskatussal meg akarta ütni, a katolikus papi pályára készülő „kék reverendás Fried Vilmos ugrott elé, hogy megvédje.”[320] Akciója sikerrel járt.

A háború után a körülményekhez alkalmazkodva újra beindult a bőrgyári termelés, s Fried György továbbra is a kereskedelmet irányította. Családjával Budapesten a XII. kerületben Alma út 5. szám alatt lakott. A cég továbbra is Budapesten a VI. kerületi Paulay Ede utca 41. szám alatt székelt. Fried György erre a címre kapott Simontornyáról levelet, melyben özv. Vámi Istvánné kérte fia, Vámi József bőrgyárba való felvételét. Erre írta Fried György az alábbiakat: „Válaszolva hozzám intézett nb. levelére közlöm, hogy nagyon jól emlékszem Magukra, férjét igen nagyrabecsültem. Pontosan nem tudom, hogy hogyan áll jelenleg a munkásfelvételi dolog Simontornyán. Ha legközelebb lemegyek, majd beszélek az illetékesekkel és iparkodni fogok kérését elintézni, azonban ez nem teljesen tőlem függ. Teljes tisztelettel: Fried György”[321]

 A háború miatt romokban hevert, lerongyolódott az ország, nehéz anyagi körülmények között élt a Fried család is. A bőrgyárat felrobbantották a németek, majd tűzvész pusztította el a még épen maradt részeket is.

Ebben a helyzetben nyilatkozott úgy Fried Györgyné Kőnig Stefánia, hogy „csak olyan gazdag akarok lenni, hogy magam nevelhessem gyermekeimet.”[322] Ez igen nehéznek bizonyult, mert az államosítás után emigrációba kényszerültek. Kanadában, Montreálban telepedtek le, ahol a feleség kapott állást, a férj a befejezetlen egyetem miatt nem. Filotás Fried György „...cukrászdát nyitott Montreálban, „Casino”-nak  nevezte, megörökítette a Simontornyai kasinót”[323], felesége pedig  „...több mint 25 évig két nagy gyógyszervegyészeti gyár laboratóriuma vezetője volt...”[324]

Nem volt egyszerű a kijutásuk. Harmadszori nekifutásra sikerült átkelniük a határon úgy, hogy a gyermekeket elaltatták arra az időre (Fried Györgyné gyógyszerész volt). Strausz Szabolcs segítségével bőrért tudtak teherautót szerezni az oroszoktól. (Strausz Szabolcs a későbbiek folyamán Johannesburgban telepedett le, évekkel későbbi onnan írt levele tudósította az itthon maradókat a Fried család kimenekülésének körülményeiről. 1980-ban „...83 éves korában Dél-Afrikában...”[325] halt meg.)

A határon tizenhárman keltek át: Filotás Fried György feleségével és (akkor már) négy gyermekével, Filotás Fried László feleségével és négy gyermekével valamint dr. Brunner Emőd volt bencés tanárral, aki a későbbi képek tanúsága szerint továbbra is kapcsolatban maradt a családdal.

1949. május 8-án értek partot Quebec tartományban. Egy pár hónapot még Montreálban töltöttek, majd az onnan kb. 70 km-re fekvő Rigaudba költöztek. Fried György és Fried László betársultak egy ottani bőrgyár mukájába, a Globus Leather Company-ba. A gyár tulajdonosa Paul Galibert volt, akire jó szívvel emlékezett vissza György leánya, Mariann. „Rendkívül kedves emberek voltak. Sokban segítettek, például adtak bútort. Amikor Apukáék eladták a házat, én kaptam meg a fiókos szekrényt és az íróasztalt, és még mindig azt használom.” [326] A gyár a Rigaud folyó partján állt, Fried Györgyék háza pedig a folyó túlsó partján, majdnem a céggel szemben. Egy sajnálatos tűzeset miatt kellett elhagyniuk a már biztos megélhetést nyújtó munkahelyet. „A bőrgyár leégett, biztosítás vagy kevés volt, vagy nem volt ... Emlékszem, hogy ültünk a ház előtti lépcsőn, néztük a lángokat és én kérdeztem Anyukától, hogy most mi lesz velünk. Ő biztatott, hogy majd valahogy megleszünk.” [327] Mindkét család visszaköltözött Montreálba, ahonnan Fried Lászlóék hamarosan a Torontóhoz közeli Aurórába mentek. Onnan indultak tovább Mexikóba, ahol végleg megtelepedtek. György egy ideig a Montreáltól 60 km-re fekvő marieville-i bőrgyárban dolgozott, mint utazó, s csak hétvégenként látogatott haza családjához. „Aztán otthagyta és Montreálban egy cukrászdában dolgozott, amíg sajátját, a Casino Pastry and Delicatessen-t el nem kezdte.” [328]   

Mint a fentiekből is kitűnik, nem volt könnyű gyökeret ereszteni az új hazában. Rengeteget kellett ahhoz dolgozniuk, hogy meg tudják teremteni egzisztenciájukat, gyermekeiknek a biztos jövőt.

Fried György és Kőnig Stefánia gyermekei:

·  Marianna 1940. augusztus 11-én

·  Bernadett 1941. december 9-én

·  György 1944. június 15-én

·  Hedvig 1946. február 28-án született.

Közülük csak György született Simontornyán. Fried György egyik levelében meg is említette, hogy az „...összes gyermekeink közül ő az egyetlen, aki Simontornyán született! László Bözsi volt a bábaasszony.”[329] A többiek Budapesten látták meg a napvilágot. Mint az évszámokból is kiderül, 1949. elején 8, 7, 4 és 3 évesek voltak. Ekkor kerültek el Magyarországról, mégis mindannyian ismerik a magyar nyelvet. Filotás Fried Marianna, az ajánló sorok írója pedig egészen kitűnően műveli szép magyar nyelvünket. Ez mindenképpen annak köszönhető, hogy szülei otthon magyarul beszéltek, hogy annyi sérelem (munkaszolgálat, menekülés, államosítás) ellenére is a magyarság érzése bizonyult számukra a legerősebbnek. Erről Fried György leveleiből is megerősítést kaphatunk.

·  „...a Mózsé-hegyiből (földjéből) hoztam el egy rögöt, amit majd a koporsómba tesznek.”[330]

·  „Minden Simontornyáról szóló hír nagyon érdekel, soha egy pillanatra sem szakadt el a szívem Stornyáról és az otthoniaktól.” [331]

·  „...mindig odavalónak érzem magam...”[332]

·  „...mindig imádkozom Magyarországért, a békéért és minden simontornyaiért.”[333]

·  „Nagy érdeklődéssel és aggodalommal figyeljük a hazai eseményeket.”[334]

·  „Sajnos feleségem változatlanul igen beteg, s ráadásul én is beteg vagyok. ... Nagyon sajnálom, hogy ezek miatt nem tudtam hazamenni, pedig nagyon szerettem volna. ... Laci öcsém írja, hogy Simontornya nagyon szépen fejlődött, aminek igen örülök. Mindig simontornyainak érzem magam, úgyszintén katolikusnak és magyarnak.”[335]

Ehhez kapcsolódik leánya, Mariann levelének néhány gondolata is:

·           „Soha se felejtem el, ahogy 1956. november első napjaiban Apuka térdelt a nagy rádió előtt, hogy jobban hallja a recsegő adást, amikor a magyarok segítségért könyörögtek a Nyugattól és csöpögtek a könnyei.”[336]

Filotás Fried Györgyné 1996. február 8-án, Filotás Fried György 1998. február 11-én hunyt el Montreálban. Mindketten vittek hazai (mohácsi és simontornyai) földet, hogy soha el ne szakadjanak tőle.

Gyermekeiket nagy gonddal nevelték és iskoláztatták.

Mary-Ann egyetemet végzett Montreálban, nyelvészetet tanult, majd három évet ösztöndíjjal Hawaiban töltött. Egy ideig angolt tanított az egyetemen, majd családanyaként fordítói munkát vállalt, s ma is aktívan fordít magyar-angol-spanyol nyelven. Koreai származású férje Chung-Wha KIM 1990-ben hunyt el.

Gyermekeik:

·           Chistopher Tai-Shik KIM 1969-ben,

·           Catherine Yu-Hee KIM 1972-ben,

·           Julianna Yung-Hee KIM 1974-ben született.

Bernadett középiskolai tanárnő lett. Férje, Charles GIGUÉRE egyetemi tanár.

Gyermekeik:

·         Anna GIGUÉRE 1964-ben,

·         Péter GIGUÉRE 1966-ban,

·         Mónika GIGUÉRE 1972-ben született.

György „...az egyetem elvégzése után 8 évet az eszkimók ... között töltött, mint adminisztrátor.”[337] Munkája miatt sokat fordít (eszkimó, angol, francia) és utazik. Egy ilyen alkalommal került Szibériába 1990-ben, és „hazafelé menet” néhány napot szülőhelyén töltött Farkas Ferencné Küzdy Margit vendégeként. Felesége: Monique LAROSE.

Gyermekeik:

·         Sarah LAROSE-FILOTÁS 1974-ben,

·         Élise LAROSE-FILOTÁS 1977-ben született.

Hedvig gyermekorvosnak tanult és az USA-ban dolgozik. „Férje hindu származású fogorvos”[338] Subhash MARWAHA.

Gyermekeik:

·         Raj Andrew  MARWAHA 1977-ben,

·         Raj Anthony MARWAHA 1981-ben született.

Filotás Fried György népes családját tehát négy gyermeke és 10 unokája képezte.

1999. május 8-án, kanadai partraszállásuk 50. évfordulóján a családi ünnepen. „A máj. 8-i ünnepséghez tartozott Fried György és Felesége végleges nyugvóhelyére  – közös -  elhelyezése simontornyai földdel megszórva, Sió vízzel meghintve.”[339]

Filotás Fried László 1915. december 9-én született. Az előzőekben említett 1923/24. tanév anyakönyvében a 9. sorszám alatt jegyezték be 3. osztályos tanulónak. Rá sem lehetett sok panasz. Összesen 18 félnapot hiányzott, azt is természetesen igazoltan. A „gazdaságtan (háztartástan), rajzolás, kézimunka-kézügyesség”[340] tantárgyak félévi 2 (jó) jegyét év végére 1-re (jelesre) javította. Éneklésből viszont (sem neki, sem két osztálytársának) nincs jegye. Az okát (betegség stb.) nem lehet tudni, de a rubrikák üresen maradtak, nem került be értékelés az anyakönyvi naplóba. Az 1924/25-ös anyakönyv szerint László a 4. évet példásan járta ki. Magatartása, szorgalma dicséretes, éneklésből, testnevelésből jeles, a többi tantárgyból kitűnő volt.

Az elemi iskola után ő is Budapestre került a reálgimnáziumba. Annak elvégzése után Svájcban folytatta tanulmányait.

 Az alkalmazottak nyilvántartási könyve szerint 1938. december 1-én lépett be a bőrgyárba, s üzemi tisztviselő státuszt kapott. Vegyészmérnöki végzettségét egy „Zürichi vegyész mérnöki oklevél” [341] bejegyzés bizonyítja. A megjegyzés rovatban katonai besorolása is olvasható: ”gépkocsizó c. örmester”. 1938-ban[342] már elvette feleségül Bajor Vilmát, aki egy kecskeméti csendőrtiszt (csendőrezredes) leányaként ment hozzá a bőrgyáros Fried Lászlóhoz. A testvér, Fried Vilmos emlékezete szerint 1939-ben házasodtak össze, és a „... jáki templomban volt az esküvőjük”. [343]

A visszaemlékezők szerint Filotás Fried László komor, zárkózott, hallgatag ember volt, de szerette a futballt. Egyik fia, Pál mesélte, hogy mindig a csapat kapusa volt.

A bőrgyárban főként a termeléssel foglalkozott. Sokat lehetett a munkások között, mert egyikük azt mesélte, hogy gyakran „odaállt a gép mellé, nézte, hogyan dolgozom”.[344]  Fiatal emberként élte át a zsidótörvények korlátozásait majd borzalmait.

Nagyon szeretett vadászni.  Fia, Pál visszaemlékezése szerint éppen ezért gyakran került az asztalra vadas. Elkeserítette édesapját, hogy visszavonták fegyverviselési engedélyét, „kitiltották az erdőből úgy, hogy egyáltalán nem volt szabad az erdőbe bemennie”. [345] Egyesek szerint őt is elvitték munkaszolgálatra Szerbiába, de a közeli rokonok visszaemlékezései nem ezt erősítették meg.

Gyermekei a háború vészterhes korszakában születtek, az ikrek (Mária és Vilmos) pedig a legnehezebb időszakban, amikor édesapjuk már munkaszolgálatra kötelezett volt. Fried Lászlóné Bajor Vilma Mária tüdőbetegségben szenvedett utolsó terhessége alatt. Kórházban kellett tartózkodnia egészen ikrei megszületéséig, sőt még azután is. A négy gyermek anyja „...13 hónapig volt a János Kórházban, ezalatt Alice manyival és apjukkal voltak otthon a villa II-ben...” – írta Bartosné Stiasny Éva, de emlékei minden bizonnyal megcsalhatták, hiszen  munkaszolgálatra kötelezett Fried László nyíltan ekkor már nem tartózkodhatott itthon. Az is kizártnak tűnik, hogy „Laci végig a gyárban dolgozott.” [346] Biztosan feljelentették volna. Mindezeknek ellentmond Bartosné Stiasny Éva visszaemlékezése, ami szerint „Fried László nem bujkált évekig, se hónapokig ... Laci minden szombat du. beült a saját Fiat autójába, és ment Mimikéhez ...Lacinak semmi papírt nem adott az apósa – csak az általánosan kiírt mozgósításon jelentkezett sikertelenül, mert ha nem késik le, ő is a csendőralezredes apósához hasonlóan hal meg, vagy 1 ½ évi fogság a Ludovika akadémiát végzett főhadnagy sógorához hasonlóan.”

 A gyerekek tehát hónapokon keresztül özv. Fried Pálnénál voltak Simontornyán, László pedig „... csaknem nem tudott jelentkezni Alice néni és Pajor Pisti bölcsességéből, Fésű bácsi támogatásával.” A család 1944 legelején felköltözött Budapestre, így el tudta kerülni a deportálást. Amikor a fővárosban a nyilasok átvették a hatalmat, elmenekültek Simontornyára, majd a német beszállásolás miatt 1944 Karácsonyán az őrsi pusztán kerestek menedéket. „Amikor (Fried László) hazaérve a Villa 2-be be szeretett volna menni, Fésű bácsi várta, és figyelmeztette, be ne menjen a németek miatt.” A hosszú, ide-odatolódó front miatt Pécsre mentek. Ott vészelték át a háború utolsó szakaszát. A közbeeső időt Fried László hol itt, hol ott tölthette. Semmi biztos adatot nem sikerült fellelni. Az is feltételezhető, hogy a  hamis iratokkal tudott olyan helyen létezni, ahol nem ismerték őt, akár Budapesten is. Így képzelhető el, hogy „...Laci minden hét végén Mimihez jött...” a kórházba látogatóba. Csak Simontornyán elképzelhetetlen a nyílt jelenléte. Az azonban valószínűsíthető, hogy László egyáltalán nem volt munkaszolgálaton. Maga Fried Vilmos is hasonlót mondott ill. sejtetett az alábbi nyilatkozatában: „Laci bátyám Simontornyán élte meg a háború végét, Gyuri bátyámat elvitték munkatáborba, Borba.”   Fia, Pál is azt mesélte, hogy az orosz seregekkel együtt haladva értek vissza Simontornyára.

A háború után lakóhelyet a Villa 4 második szintjén találtak, mert az apai ház, a Villa 2. lakhatatlanná vált. „A villát kifosztották. Az értékek nagy részét még előtte a pincében, az úgynevezett ’molykamrába’, egy ablaktalan helyiségbe befalaztattuk. Azért hívtuk molykamrának, mi gyerekek, mert nyáron ott tároltuk a téli ruhákat. Mikor vége lett a háborúnak és visszajöttünk, a molykamrát feltörve, kifosztva találtuk. Nem az oroszok törték fel, hanem a simontornyaiak, akik tudták, hogy ott vannak az ezüst, arany ékszerek, festmények, szőnyegek. Egy 1948-ban vagyondézsma ügyében keletkezett községi irat pontosan ábrázolja az épület állapotát:  „...a kérdéses ingatlan elhanyagolt park közepén álló emeletes villaszerü lakóház, amelyben jelenleg Szabó István lakik, ki egyuttal a ház őrzésével is meg van bizva. A lakóház belülről lakhatatlan, ajtók, ablakok hiányoznak, üveg sehol nincs, az uccai keritések nagyrésze hiányzik. –Ezen hiányok Simontornyát ért hadmüveletek következtében keletkeztek és még pótolva nem lettek.”

 A Friedek tulajdonjogának folytonosságáról egy községi bizonyítvány tudósít, mely alapján „...a Simontornya községben bőrgyár, valamint a Budapesten székelő központi iroda és raktár, vagyis a Fried Bern. és fiai bőripari és kereskedelmi r.t. tulajdonának 75%-a Fried Imre, Fried György, Fried László, Fried Vilmos és Fried Mária /:Paul Andorné:/ tulajdona. Az iratra utólag, 1946. március 7-én felvezették: „Ért., hogy Fried L. és hozzátartozói itt vannak és jól, Fried Imre és hozzátartozói nem kerültek elö.” Miből állt a simontornyai tulajdon 1945-ben? A régi képek jól érzékeltetik, a leégett bőrgyárból.

 A bőrgyár a háború ideje alatt hadiüzem volt. A németek 1944. december 3-án este hagyták el a község területét, miközben mindent megsemmisítettek. Éjjel (december 4-re virradóan) felrobbantották mindkét hidat, és világítva égett a bőrgyár is. „A mellette lakó vízmester ladikkal vitte át Küzdy Endre bácsit, s lajtos kocsikkal oltották a tüzet.”

Ez a tél borzasztó volt a település számára, mert négyszer (egyesek szerint hétszer) volt küzdőtér. Feljegyezték, hogy a „...harcok alatt a temető egy éjjel háromszor cserélt gazdát... 1945 márciusában a visszavonuló német csapatok ismét kirabolják a gyárat, s most a civil lakosság is ugyancsak besegít ... a lakosok a környékbeli falvakban talpbőröket cserélnek élelmiszerért ... A helyzet tisztázódása után, a termelés ismételt beindításakor mindössze egyetlen bőrt találtak a raktárban. Ezek után könnyen elképzelhető, hogy milyen siralmas képet mutathatott mind a község, mind a bőrgyár. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem egy visszaemlékező szerint az elhozott bőrök egy részét csak megőrzés és nem az eltulajdonítás okán vitték haza. A termelés beindításakor ezek szépen visszakerültek a gyárba.

„A harcok során a bőrgyár részben leégett, a gyárkémény ledőlt. A gyár pusztulására vonatkozóan jellemzőek az alábbi adatok: megsemmisült a meszesműhely, a növényi cseres- és talpkikészítő műhely, az ásványi részleg fűrészporos raktára, a bőrraktár, a karbantartó műhely, a talpraktár, a laboratórium és a műszaki iroda, valamint a napközi otthon.” A napközi otthon az utolsók között semmisülhetett meg, ugyanis Filotás Fried Marianna úgy emlékezett vissza, hogy „...a háború alatt mi is ott voltunk, volt valami zaj kint az utcán ... a zaj oka az volt, hogy kozák katonák vonultak/vágtattak lóháton végig az utcán. Mintha emlékeznék arra, hogy fekete sapkájuk volt (szőrme?), annak valami vörös a tetején. A front elvonulása után egy-két héttel már sikerült a romokat eltakarítani, és sok szükségmegoldással, de a termelés is elkezdődött, igaz a munkások még jó ideig a szabad ég alatt dolgoztak. „...a kőművesek ... lebontották az ingadozó falrészeket, a kitört ablakok egy részét üveg híján befalazták. A helyrehozásban ... a gyár valamennyi alkalmazottja szívvel-lélekkel részt vett.” Elkezdődött a lóüzemű vasút háborús kárainak helyreállítása is. A helyszínrajz   alapján a bőrgyár környéki és a közúti hídon átmenő szakaszt rombolták le teljesen a németek, a többi helyen, egészen ki a vasútig épségben megmaradtak a sínek.

1946. december 13-án érkezett „Nagyságos Fried László igazgató úrnak” az a levél, mely arra kéri, hogy december 31-ig végeztessen el egy teljes vagyonleltározást, vagyonkimutatást, mert - indoklásuk alapján - a vállalat státuszának megállapításához szükséges adatokat így kívánják megszerezni. 1947. január 1-ére keltezett vagyonleltár mindenre kiterjedt: a gyár műhelyeitől kezdve a sportöltöző, istálló, tűzoltószertár, Kossuth téri ház, Villa 1, 2, 3, 4, 5, kultúrház, sporttér, vasúti épület, Fried telepen át egészen az étkezdéig.  Ebből derült ki, hogy 12 ló teljesített szolgálatot a lóvasúton, s a Rigó, Fácán, Baba, Lobogó, Samu, Bolygó, Kicsiny, Bandi, Sárga, Sári, Kicsiny (másik), Vihar nevet viselték. Egy Füge nevű tehén is szerepelt a leltárban, de a lóvakarótól a kalapácson át a szegekig, kilincsig, tojásig, paprikáig mindent felsoroltak.  A 943 pontban feltüntetett vagyontárgyak összértéke 207.816,90 pengő volt. A leltárkimutatást az üzemi bizottság hitelesítette.

Ekkor a vállalat alkalmazásában 447 fizikai és 68 szellemi dolgozó volt. Természetesen jelentésében az is szerepelt, hogy a „...vállalatnál külön szabályszerüen megválasztott üzemi bizottság müködik a budapesti központban és külön üzemi bizottság a simontornyai gyártelepen.” Vagyis minden rendben ment a Fried Bern és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt.-nél. Ennek ellenére a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara a 155.072/1946.sz átiratában nem akarta meghosszabbítani a cég nagykereskedelmi iparigazolványát. Arra hivatkoztak, hogy a vállalat több mint tíz éve nem élt a nagykereskedés lehetőségével. Fried László válaszlevelében cáfolta az állításokat, s valóban a szállítók könyvéből kiderült, hogy nagyon széleskörű kereskedelmet folytattak. Volt kereskedelmi partnerük Rotterdamtól, Zürich, Zágráb, Belgrád, London, Makó, Szarvas, Sárvár, Losonc, Kassa városokon át a környező településekig mindenütt. 246 oldalon át olvasható, hogy kiktől vettek marhabőrt, borjúbőrt és lóbőrt. Fried László észrevételezte, hogy egészen a háborús évekig volt a cégnek számos belföldi és külföldi képviselete, és tervezik ezek újbóli kiépítését. Felhívta a figyelmet arra, hogy nem eshetnek egyforma megítélés alá a különböző vállalatok. „Különösen nem lehet megitélni 10 év távlatából Magyarország legrégibb ipari és kereskedelmi vállalkozását az 1780 óta megszakitás nélkül fennálló Fried céget, majd részvénytársaságot. ... Aminthogy nem lehet vállalatunkat néhány év, éppugy nem lehet azt a háboru következtében összezsugorodott tevékenységi terület lecsökkent termelés, szünetelő nemzetközi összeköttetések, miniatür forgalom perspektivájából nézni. ... A Fried Bern és Fiai nevet éppugy ismerik Amsterdanban, mint Liverpoolban, Newyorkban, mint Buenos-Airesban, Beiruthban, mint Teheránban, Bombayban, mint Adelaidban. – Mi nem néhány kilogramm crouponnal „nagykereskedünk”, hanem hajórakományokban gondolkodtunk, exportáltunk és importáltunk. ... reméljük, ujból elfoglalhatjuk helyünket, poziciónkat a világpiacon, ekkor azonban a gyáripari tevékenység mellett a nagykereskedői tevékenység  egyszerűen nélkülözhetetlen ránk nézve. ... A véleményező Bizottság nyilván nem gondolt ezekre a szempontokra, a kérdést nem egy nagystilű világszerte ismert vállalatra, hanem egy átlagos tevékenységre, Budapest valamelyik kerületére kiterjedő nagykereskedői tipusra gondolván szemlélte és azért jutott a tekintetes Kamara értesitésében kifejezésre jutó eredményhez.”

Hiába vezette le igen logikusan Fried László a cég működésének lényegét, nem változtatott a dolgon. Nem véletlenül kellett a vagyonleltározás és nem véletlenül foglalkoztak a nagykereskedő igazolvány visszavonásával. Az államosításra készültek, melyre hamarosan sort is kerítettek.

1948. március 25-én államosították a száz munkásnál többet foglalkoztató ipari üzemeket, Tolna megyében négyet, közöttük a Fried Bern és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt-t is. Itt utalnék vissza a kereskedelmi funkcióra, mert a másnap megjelent, az iparvállalatok államosításáról szóló cikk  az alábbiakat írta: „Az iparvállalatoknak ezzel az államosítással a kormány határt szab a további államosításoknak és ez az intézkedés semmiféle kereskedelmi vállalatra nem vonatkozik.”  Így már jól megállapítható, miért kellett megvonni a nagykereskedő igazolványt a vállalattól.

1 szerint Fried László (ugyanúgy mint Fried György Budapesten) leemelte irodája faláról édesapja, Fried Pál arcképét, és egy szó nélkül elhagyta az épületet. Ugyanerről hogyan nyilatkozott Fried Vilmos? „- Mától kezdve nincs itt szükség magára, mert államosítottuk a gyárat – mondta a munkástanács tagja, idős Perger Imre Laci bátyámnak az igazgatói szobába belépve. Mit tehetett a bátyám, felállt, leakasztotta a falról édesapám képét, és elment.” Ezután túl sok reményük már nem lehetett. A német és a szovjet fennhatóság ugyanazt az eredményt produkálta: elkobozta a család magántulajdonát, az öt generáció alatt virágzóvá tett bőrgyárat.

A Magyar Nemzet már említett cikkében arról is szóltak, hogy „...a rossz gazdasági vezetés egyes vállalatokat a csőd szélére juttatta.”  Semmi ilyen nem merülhetett fel a simontornyai bőrgyárban több dolog miatt sem.

·       A Fried család nem akart külföldre távozni. Itt volt a vagyonuk, itt születtek, itt éltek és dolgoztak.

·       Fried László jól értett a bőrgyártáshoz, és elemi érdeke volt, hogy a háború után a károkat helyreállítva újra elérjék a háború előtti termelés színvonalát. „Az első bőröket a szovjet hadsereg számára készítették. Kabátbőrökre és talpbőrre kaptak megrendelést.”  Mivel a háború után hatalmas mértékben inflálódott a pengő (az üzemi bizottság és a tulajdonosok közötti egyezség alapján), a dolgozók élelmiszerben kapták meg munkabérüket.  Vagyis a tulajdonosok, az üzemi bizottság és a munkások jól együtt tudtak működni, így egyre jobban nőtt a termelés.

·       Fried György a budapesti központból irányította a kereskedelmet szintén a legnagyobb szakértelemmel. Egyik kereskedelmi kapcsolatáról leánya, Mariann így írt: „Montreálban a McGill egyetemre jártam, egyik osztályomban volt egy nagyon jó képű fiú, Joe Elias Trinidadból. Valahogy otthon az ebédlő asztalnál szóba került a neve és Apuka mondta, hogy kérdezzem meg, nem tartozik-e a Naguib Elias családba, akivel a gyárnak valami összeköttetése volt, talán nyersbőrt importáltak tőlük. Én okos ’teenager’ módon mondtam, hogy ez igazán nem nagyon valószínű, de végül megkérdeztem. Persze kiderült, hogy Joe a Naguib Elias fia volt.” Vagyis jó kézbe került mind a termelés, mind a kereskedelem, s egészen az államosításig teljes energiájukkal és tudásukkal a fennmaradásukért küzdöttek.

·       Ennek köszönhetően lehetett a Simontornyai Bőrgyár élüzem 1948. augusztus 4-re, s nem azért, mert a 4 hónapos államosítás ilyen nagy eredményre volt képes. Ha addig a Friedek mindent rosszul csináltak volna, nem írhatták volna le, hogy a „... hároméves terv első évének eredményei alapján az ország bőrgyárai közül első lett a Simontornyai Bőrgyár...”

·       Jó volt a munkások és a tulajdonosok kapcsolata annak ellenére, hogy az 1945-1989 között született tanulmányok hangsúlyozzák a közöttük lévő feszültséget. Ezt várta el tőlük a politika. Tulajdonképpen nem történt más, mint egy kis hangsúlyeltolódás: a munkások szervezett, öntudatos osztályharca túlkontúrozódott, a tulajdonosok szociális intézkedései illetve a háború utáni egyéni anyagi helyzetük reális megítélése elmaszatolódott. Fennmaradt egy történet Szántó Andor jóvoltából. Ő mesélte, hogy a II. világháborúban teljesen szétbombázták a házukat. Mindenhol laktak, még a szőlőben is. Ekkor mondta neki Fried László: „Andor, hallom, nincs lakása. Most épül a Villa 5, jöjjenek oda házfelügyelőnek!” Így adott lakást a kizsákmányoló tőkés egyik munkásának és családjának. Ugyancsak Lászlóról mesélték, hogy az újjáépítés során ő is részt vett minden munkában, s ő is ugyanúgy ruha, cipő szűkében volt, mint mindenki más. Papírtalpú cipőjében zokni nélkül járta az üzem területét. Belelépett egy hatalmas rozsdás szögbe, aminek nyomát természetesen élete végéig viselte.

1948. december 23-án Fried László családjával együtt felköltözött Budapestre az „Ostrom u. 15. sz alA római katolikus elemi népiskola anyakönyvei megőrizték Fried László gyermekeinek adatait illetve tanulmányi eredményeit is.

 Az 1946/47-es tanévben legidősebb gyermekük, Fried Pál, aki 1940. január 11-én Budapesten született, 1. osztályos volt. Lakcímként a Malom utcai Villa 4-et jelölték meg. Fried Pál tanulmányi eredménye félévkor jeles, év végén kitűnő volt annak ellenére, hogy igen sokat (első félévben 42 napot, második félévben 60 napot) hiányzott. Hasonló adatok vonatkoznak rá a következő évben is. 

Fried László 1947-ben volt elsős. Ő is Budapesten született 1941. június 12-én, s jeles eredménnyel zárta kezdő évét. Kevesebbet hiányzott bátyjánál (első félévben 16 napot, második félévben 30 napot), de ez sem volt kevés.

Az 1948/49-es tanévben az ikerpár, Fried Vilmos és Fried Mária kezdte el tanulmányait. Ők is Budapesten látták meg a napvilágot (az előzőekben már szóltam róla) 1942. július 27-én. Ez az anyakönyv azért is volt érdekes számomra, mert évekkel ezelőtt itt találkoztam először a névmagyarosítás tényével. A gyermekek „(Fried) Filotás” néven kerültek beírásra, az apa neve hol „Fried László”, hol „Filotás László” volt, de minden egyéb adat természetesen megegyezett. A család további életére utaló bejegyzést már idéztem, eszerint 1948. december 23-án költözött el végleg Simontornyáról a 33 éves Fried László feleségével, Bajor Vilmával és négy gyermekével, akik 8, 7 ill. 6 évesek voltak.

Az 1949. év eleje egészen biztosan kimenekülésük megszervezésével telt el, s mint már jeleztem harmadszorra sikerült csak elhagyniuk Magyarországot. Először nem jött értük az autó, másodszor soknak találták őket (5 felnőtt, 8 gyermek). 1949. áprilisában már Svájcban voltak, mert április 12-én onnan küldték az alábbi képeslapot ezzel adva hírt arról, hogy szerencsésen kijutottak.

Minderre, hogyan emlékezett Fried Vilmos? „Amikor 1948 karácsonyának másnapján letartóztatták Mindszenti bíborost, akkor összeült a családi tanács. Ilyen országban nem lehet élni, ahol egy főpapot csak úgy bezárnak, innen el kell menni, született meg a családi döntés ... Nyolc gyerek, öt felnőtt ment ki Ausztriába. Az oroszok vitték ki a családom tagjait, nem kevés pénzért. A nővérem, a Micike segítette őket. Lakást, munkahelyet biztosított Kanadában." Fried László később Mexikóba került, ahol egy bőrgyárat vezetett egészen nyugdíjas koráig. Gyermekei időközben felnőttek és családot alapítottak.

Vilmos sokáig Dél-Amerikában kereste boldogulását, de már évek óta Mexikóban él.

Filotás Fried László  1997. szeptember 9-én hunyt el Mexikóban, León városában, felesége, Bajor Vilma 1998. május 29-én követte őt.   

Fried Vilmos, Fried Pál legkisebb gyermeke 1921. december 1-én született Simontornyán, és itt is keresztelték meg.

Az 1927/28-as tanévben volt 1. osztályos a római katolikus elemi népiskolában. Magatartása jó, szorgalma „ernyedetlen”, írása jeles, kézimunka, rajzolás jeles, éneklés jó minősítést kapott. A többi tantárgyból kitűnő volt. A megjegyzés rovata érdekes: „Nov. 1-től házitanításba részesül.”[375] A következő években is megjelent ugyanez vagy hasonló bejegyzés: „1929. dec. 23-tól 1930. ápr. 1-ig magántanuló volt”[376]   ill.   „1930. nov. 1től 1931. ápr. 15ig házi tanitásban részesül.”[377], de az okára nem sikerült választ kapni még Fried Vilmostól sem. Tanulmányi eredménye évről évre javult, bár az ún. készségtárgyak végig „csak” jeles osztályzatot kaptak. A többi jegye illetve az általános minősítése 4. év végén kitűnő volt. Elemi tanulmányai után felkerült Budapestre a reálgimnáziumba, de bátyjaival ellentétben ő nem szerette.

A nyolcadik osztályt Székesfehérvárott végezte, s akkor már tudta, hogy a papi pályát választja. „...Az utolsó órán az ábrázoló geometriát oktató tanár a padsorok között sétálva megkérdezte mindenkitől, milyen pályára készül, mi akar lenni. Mindenki mondott valamit, orvos, tanár, mérnök. Hát te Fried? - kérdezte tőlem, amikor hozzám ért. Bizonyára más választ várt a tanár úr, mert ugyancsak meghökkent, amikor azt mondtam, hogy katolikus pap akarok lenni. Nem is mondott mást, csak annyit: te marha.” [378]   Pécsett készült fel hivatására, 1944. június 3-án szentelték pappá, s első szentmiséjét június 4-én a Pécsi Székesegyház altemplomában celebrálta. „...a pécsi egyházmegyéjének unikumja vagyok. Engem szenteltek először a pécsi altemplomban.”[379] A háború alatt az egyház (Virág Ferenc[380]) oltalmazta meg, így nem került testvérei sorsára, sőt a nyilasok elől menekülő családtagjainak is tudott menedéket találni az egyház segítségével.

1948-ban ő is foglalkozott a kimenekülés gondolatával, de a pécsi püspökség (Cserháti püspök úr) biztosította Fried Vilmost arról, hogy az egyház továbbra is meg fogja védeni őt. Itthon maradt. „Egyedül, rokonok, család nélkül. Vigasztaltam magam, imádkoztam. ... A családból anyánk maradt csak Magyarországon. ... Ő látogatott meg mindig. Húsvétkor, karácsonykor lejött hozzám, mikor épp hol voltam. A szabadságomat meg én töltöttem nála...”[381]  Budapesten a Kiss János Altábornagy utca 32. sz. alatt. A papi pályát Abaligeten kezdte Fried névvel. Nem használta a családja által felvett Filotás nevet egyetlen pillanatra sem, ragaszkodott a Friedhez. Idős korában gyakran emlegette egyik osztálytársa mondókáját: „Három igaz szó, Fried bőr jó.” 

Az 1950-es években Pincehelyen szolgált. Azért szeretett ott lenni, mert átjárhatott Simontornyára. Föl is jelentették őt izgatásért, ami természetesen nem volt igaz. Sem egyénisége, sem hivatása nem engedte volna meg. „... az volt az izgatás, hogy a Fésűékhez elmentem néha ... meg a szüleim sírját látogattam.” [382]

A 25. évfordulós ezüstmiséjét 1969. június 4-én Bedegkéren tartotta. Hűséges maradt híveihez, mert otthonba vonulásáig végig szolgálta Bedegkér, Tengőd és Kánya lakosságát.

Időközben 1983-ban elveszítette anyukáját is, akire addig mindig számíthatott. Alice néni hiányát igyekezett pótolni a rokonként számon tartott Bartosné Stiasny Éva és családja.

A politikai helyzet normalizálódásával Fried Vilmos útlevélhez jutott és meglátogathatta testvéreit az USA-ban, Kanadában és Mexikóban. Boldogság töltötte el lelkét, hogy újra együtt lehetett családjával, s megérhette itthon a rendszerváltást, amikor „az orosz megszállás”[383] megszűnt. „Ha azt a napot megérem, amikor innen kivonulnak, akkor megérte, hogy nem mentem el innen”- nyilatkozta ugyanekkor.

1994. június 2-án, csütörtökön 10 órakor a Pécsi Székesegyház altemplomában - pappá szentelésének helyszínén – a családtagok jelenlétében tartott szentmisét. 

1994. június 4-én, szombaton Simontornyán – elsőáldozásának helyszínén – rendtársaival együtt celebrálta az 50. évfordulós aranymisét.

Kányán ugyanerre 5-én került sor a helyi hívőközösség részvételével. Az aranymisén minden családtag megjelent, s a kerek évforduló tiszteletére Szénási Sándor István verssel köszöntötte Fried Vilmost.

A Tolnai Népújság „Öt évtizednyi szolgálat” címmel az alábbiakat írta: „ Az elmúlt ötven esztendő igencsak zivataros időszaka volt Kelet-Közép-Európának. Még azok sem tehették gondtalanul a dolgukat, akik nem a pénz, a hatalom, hanem a lelkek, az egyház szolgálatára szegődtek. Papnak lenni sem volt könnyű. Milyen öröm hát – a történelmi előzmények ismeretében -, ha egy lelkipásztor viszonylag jó erőben, egészségben, derűsen éri meg aranymiséjét ... Simontornyán Fried Vilmos plébános úr tiszteletére sereglett össze a sokaság. Több, megyebeli lelkésztársával – tizedmagával – celebrálta az ünnepi istentiszteletet. Pályáját Abaligeten kezdte, szolgált összesen 14 helyen, de, mint mondta, ő „simontornyai tőke”. Itt született, itt volt első áldozó, és az első miséjét is itt mutatta be, 1944-ben.” [384] Az utolsó pillanatig dolgozott, míg végül bekerült a pécsi Szent Lőrinc Gondozóotthonba.

Ott hunyt el 1999. június 28-án. Temetésekor már nem tudott fújni a Simontornyai Bőrgyár[385], mert szinte a halálával egyidőben végleg leállt a bőrgyártás.

Élete végéig szeretettel beszélt Simontornyáról annak ellenére, hogy rengeteg keserűség érte. Szinte végrendeletileg hagyta meg: „Kányán akarok meghalni és Simontornyán temessenek el.” [386] „A családi kriptánk a simontornyai temetőben van, ott nyugszik édesapánk, édesanyánk, anyánk. Ha meghalok ... oda temessenek. Megnéztem, van még hely nekem.” [387]

Fried Vilmos halálával nemcsak az általuk teremtett bőrgyár, hanem a Fried név is megszűnt létezni Simontornyán. Milyen kegyetlenül érdekes az élet. Az 1980-ban tartott 200 éves bőrgyári ünnepségből – amire egyébként nem hívták meg az egyetlen itthon élő Fried leszármazottat, Vilmost sem – úgy látszott, hogy jól termelő, biztos megélhetést nyújtó gyár megérdemelten ünnepelt.

Nem egészen 20 év múlva kiderült, hogy egy korszerűtlen csődtömeg, amit minél tovább tartanak életben, annál több veszteséget termel. Amit 5 generáció nagy szaktudással, a jó gazda szellemével, az egyre jobb minőségre törekedve felépített, azt 1 generáció a helytelen mennyiségi törekvésével, a rossz piacorientációjával, a gazda gondosságát, felelősségét nélkülöző politikai helyzetben tönkretett.

A fenti kép jelképes értelmű is. Ugyan Fried Vilmost kísérte utolsó útjára a kereszt, de egyben a nagy múltú, a Fried Bern és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt. utódjának, a Simontornyai Bőrgyárnak elhalását is jelentette 1999. július 14-én.

Összeállította: T. Unghy Ilona tanár